Szent Márton és Marc(s)i ludai

Hátrányról, szerénységről,hatalomhoz való viszonyról, a játszadozásról, a városi vadvirágról: Szt. Mártonról.

 

 

 

 

 

 

Szent Márton és Marc(s)i ludai

Egy esszé a hátrányról, a szerénységről, a hatalomhoz való viszonyról, a játszadozásról, a városi vadvirágról: Szt. Mártonról

 

Nem tudom, miért éppen a lányom jutott eszembe Szent Mártonról és a libákról, de hát éppen Marcsi lányom is jó kislány, most már fiatal felnőtt nő, és a Márton napi libasült is ízletes. A társaságában barátokkal együtt,manapság egyre ritkábban eltöltöttnéhány kellemes óra is kivételesen jó, mert emberi és közéleti dolgokról csak barátokkal lehet igazán nyíltan és őszintén beszélgetni. …és hát a Márton becézett formája, a Marci és a Marcsi név között csupán egy betű a különbség, amiről eszembe jutott egy kép tizenöt évvel ezelőttről: két, nagyjából egyidős 7-8 éves kisgyermek kézen fogva áll és énekel a Ghymes együttes zenéjére egy munkahelyi rendezvényen: az egyiket Marcinak, a másikat Marcsinak hívják. A két édesanya pedig könnybe lábadt szemmel nézi őket, s arra gondol, hogy ma még gyerekek, néhány év múlva pedig – az ég tudja, mire felnövő – felnőtt lesz belőlük.  Mindkettő

 

hátránnyal született

 

 a világra, egyikük több műtéten esett át még kicsi korában. A másik koraszülött, kis súlyú gyermek volt születésekor, aki jó eséllyel lehet anyja után cukorbeteg. 

 

Hogy miért hozom mindezt összefüggésbe Szent Mártonnal és a ludakkal? Talán azért, mert Szent Márton volt az, akit azért tisztelünk, mert nyíltan fel merte vállalni a hitét és meggyőződését a Római Birodalom szétesését követő időszakban, amikor a keresztyén hit már elfogadott, demégsem egységes volt.Márton a katonatiszt apa által elvárt katonai kötelezettségeit teljesítette, majd szerzetesnek állt, és sok éven keresztül vándorolva terjesztette hitbéli meggyőződését. Pannóniában született és élt hosszú éveken át. Számos jótéteményéről emlékezett meg az utókor. Többek között arról, amikor még katona korában egy szerencsétlen koldusra terítette a kardjával kettéhasított katonaköpönyegét, majd arról is, amikor megkeresztelte édesanyját. Szerénységéről és

 

 visszafogottságáról volt ismert;

 

 ezt tanúsítja az is, hogy sokáig nem vállalt magas hivatalt. Amikor tisztelői azéppen megürült püspöki szék elfoglalására kérték volna fel, a libák közé rejtőzött el, azonban azok gágogásukkal elárulták rejtekhelyét. Így lett egy szerény emberből felkent egyházi méltóság, és nyílt lehetősége Mártonnak arra, hogy abban az időszakban, amikor még sokféle irányzata létezett a keresztyénvallásnak, ellentmondásokat oldjon fel, példát mutasson, és saját példájával győzzön meg ugyanazt akaró, de magukat másképpen kifejező keresztyén embereket és közösségeket.

Miért avatták szentté Mártont? Tudjuk, a mai egyházi szabályok szerint ennek szabályai vannak, számos feltételnek kell megfelelni, amit a keresztyén kor kezdetén talán még le sem írtak. Az létezett egyházi törvényként, amit Isten földi helytartói, a püspökök kinyilvánítottak a tízparancsolat, majd Jézus élete alapján. Egyszerűen a hívek,

 

 a követők akarata

 

és nem feltétlenül kívánatos szándéka tett valakit szentté, választott valamilyen hivatalra, a többnyire a kiválasztott személy halálát követő egyházi bizonyítási eljárás alapján. Tudjuk azt is, hogy számosan haltak ebben a korban vértanú-halált, mivel atanítványok – akár üldözők rohama, akár a tanítványok rajongása miatt – nem mindig tudták megvédeni a védelemre szorulót üldözőivel szemben.  Ilyenkor szoktak vértanúhalált halni kivételes emberek, akikre „rajongóik” tettek többnyire haláluk után tanúságot, felmutatva a szerencsétlenül járt kivételes ember hajfürtjét, felfogott vércseppjeit, esküt téve rá, hogy az csodatevő embertől származik.

Márton ezért akarhatott elbújni, elrejtőzni a vélhetően nagy ovációval őt kereső ismeretlenek elől, s nem feltétlenül a szerénység késztette erre. Nem sejtette, nem tudhatta, kik és miért keresik, hiszen abban a korban a hír is lassabban szállt, s a császár katonái jártak a leggyorsabban. Nem tudhatta ki keresi, s

 

biztonságosabbnak tarthatta,

 

 ha nem tér vissza hajlékára, mindaddig, míg keresői nem távoznak. Az is lehetséges azonban, hogy éppen csak a jószágot etette vagy a szérűskertben tartózkodott, amikor keresték. Az is elképzelhető, hogy továbbra is remeteként szerette volna élni életét, s nem a zajos tömegben, ezért nem jött elő sietve.

Olyan időszakban, amikor megosztott a társadalom és az egyházon belül is jelentős felfogásbeli eltérések voltak, Krisztus halálát követő egy-két évszázaddal az emberek jellemzően a csodát keresték gyógyírként mindarra a keserűségre, bánatra, nincstelenségre, amely őket az életben érte. A korai feudalizmus ezen időszakában csak a helyi szokás- és értékrend tett valaki befogadottá. Mártont és tanítóját, a később püspökké szentelt Hilariust vélhetően szerették az emberek. Érthették egymás és a vidéki emberek nyelvét, nehézségeit. Kolostort és szerzetesrendet alapítottak. A szerzetesrendek tudták terjeszteni a keresztyénvallást, szemben az akkor fel-fellángoló eretnek mozgalmakkal. Az emiatt

 

 sokszor csalódottá vált

 

szerzetesek többnyire csak a kolostor területén élték életüket, ott gazdálkodtak, önellátásra rendezkedtek be. Saját ügyeiket intézték, elkülönülve a világi élettől, s helyben térítő tevékenységet folytattak. Tanítómestere, Hilarius Tours város püspöke lett, akinek halála után a hívők Mártont keresték fel azzal a kéréssel, vállalja el a püspöki hivatalt.

Innen már ismerjük a történetet. Huszonhat éven keresztül látta el világi hivatalát Márton, s végig nagy tisztelet övezte. Nevéhez számos csodatételt és kivételes képességet fűz a legenda. Ismert volt alázatáról, türelméről, igazságérzetéről. Nem volt bennenagyravágyás, s gyengéd volt a szegényekkel szemben.  Jogot nem vindikált magának semmire, azonban az igaztalanokkal szemben mindig kimondta véleményét és

 

kiállt az igazság mellett.

 

 Sokan úgy tartják, hogy nem tisztelte a hatalmat, mert amikor Maximus császár meghívta, és Mártonnak, mint vendégnek kínálta először a serleget, a szokások szerint a császárnak kellett volna azt követően nyújtania azt. Ő azonban a papjának adta, mert méltatlannak tartotta, hogy a királyt vagy környezetét egy pap elébe helyezzék. Egy papot is ugyanolyan embernek tartott, mint saját magát vagy az uralkodót. Úgy tartotta, Isten előtt minden ember egyenlő.

 

Hogy hogyan is kapcsolódik mindez Marcihoz, Marcsihoz és a libákhoz? Valahogy úgy, ahogy a Biblia is írja, és ahogyan az egyház is kinyilatkoztatja, de a világi törvények és modern korunknemzetközi  egyezségokmányai – például az Emberi Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, az ENSZ Egyezségokmánya is – szentesíti: minden ember egyenlőnek születik a földön. Miért is van mégis az, hogy már

 

születésünkkor sem

 

vagyunk egyenlőek? Magunkban hordozzuk társadalmi státuszunkat, genetikai beágyazottságunkat, családunk gazdasági helyzetét. Van, aki már a születésekor a szülés körülményei miatt jelentős hátránnyal születik a világra, van, akit az anya tud szoptatni, van, akit nem. Van, aki már születésekor sérülést szenved és műteni kell, van végtag nélkül vagy paralízissel születő emberpalánta. Vannak később megmutatkozó vagy kialakuló betegségek.  Van, aki ott él, ahol éheznie kell, vannak betegségekkel, katasztrófákkal, természeti csapásokkal sújtott területek, vannak emberek által szított és kirobbantott háborúk, vannak tömegpusztító fegyverek, amelyek bevetésével időnként felelős vagy éppen felelősség nélküli emberek „játszadoznak”. Van, aki elvesz a másiktól: az egyik azért, mert éhezik, a másik azért, mert játszadozik azzal, hogy ő megszerzett valamit valakitől, amire éppen nincs is szüksége, szórakozásból. Mert éppen ehhez támadt kedve vagy éppen hatalmi pozíciója megengedi.

 

Hogy jönnek a képbe a libák? A gágogásukkal, amire szükség van. Marcsi lányomat három éves korában lefényképeztem nagyapjával és néhány libával vidéken,

 

a baromfiudvarban.

 

 Ott áll a fotón a nagyapjával, pöttyös kisingében. Meggágogták, mármint a libák. Sziszegtek is rá. A gyermek megijedt, de a nagyapja megvédte. Megmutatta neki, mi mire jó, elmesélte neki, hogyan éltek régen a vidéki emberek. Megtanulta a nagyszülőknél, akik már maguk sem élték teljes egészében a régi vidéki ember életét, hogy hogyan kell a libát felnevelni, milyen a libát megtömni, hogy ízletes legyen a libamáj. Megkóstolta, milyen a jó libasült. Én magam is megtanultam, hogy kell jó libasültet és ludaskását készíteni, és az a finom libaleves! Most is érzem az illatát. A libák gágogását sem felejtem gyermekkoromból. Lányommegtapasztalta, milyen az emberi kedvesség, de megtapasztalta társai között ennek ellenkezőjét is. Átélte, milyen a természet ereje, a virágok a kertben, az emberek munkája vidéken, milyen a gyümölcsös. Ő maga is ilyen lett, városi vadvirág, aki meri magát olyannak mutatni, amilyen valójában.    

 

A mai, egyre inkább elsivárosodó világban szükség van mindarra, ami nem átlagos, nem besimuló, ami sokszínű és sokoldalú, ami engedi kimondani a véleményt, ami segít megmutatni a tehetséget. Szent Márton szerény volt, nem akart felfelé törni. Ha a libák nem gágognak, talán észre sem veszik, és nem tud másokkal jót tenni, példát mutatni.

Egy tolószékben ülő gyermekből is lehet kiváló matematikus, fizikus vagy informatikus. Egy vak ember is képes elvégezni egyetemet, alkotni, sőt, kivételes művészeti alkotásokat létrehozni. Egy bicegő gyermek is alkothat mesteri zeneművet vagy játszhat mesterfokon egy hangszeren. Egy allergiás gyermek is képes lehetarra, hogy séfként

 

csodákat alkosson

 

a vendégek örömére.  Egy kisebb idegrendszeri károsodással született gyermekből is lehet kutató vagy sebész. Nem csak a fizikai erő a fontos, hanem a kiművelt emberfő is. Minden az agyban dől el. Ezért hát mindenki érezzen felelősséget döntéseiért, gyermekeinkért, a jövőnkért! Különösen vonatkozik ez az iskolákra és a pedagógusra, valamint a szülőre, a pályaválasztásra, a pedagógus-kiválasztásra és arra is, hogy vegyük figyelembe azt, hogy a gyermek mit szeretne. Nem mindenkiből lesz agysebész vagy világraszóló eredményeket elérő kutatóorvos. Egy egyéni törekvéseit célul tűző és másokon átgázoló típusból nem lesz jó humánpolitikus vagy egyetemi oktató. Mélyen hívő ember nem biztos, hogy meg tudja állni a helyét egy olyan területen, ahol nem csak jót lehet tenni embertársainkkal.  Nem az egymással szembeni sérelmeinket kell hangsúlyozni, hanem úgy kell meghatározni az intézményrendszert és a feltételeket, hogy a tehetség és a tudás kerülhessen előtérbe. Mindenkire szükség van; s hogy jól hasznosuljanak a képességek, oda kell figyelnünk egymásra.

Ezért hát gágogjatok libácskáim!

                                                                                                                dr. Burik Mária 

MEGOSZTÁS:

Facebook
Twitter
LinkedIn
Nyomtatás

EZEKET OLVASTA MÁR?

ILO 100 – és egy holnapi határidő

Dr. Agg Géza Magyarország ILO tagságának centenáriumára Az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) az első világháború befejezése után a szakszervezetek sürgetésére a versailles-i békeszerződés XIII. fejezetében lefektetett elvek alapján 1919. június

A SZEF elnöke az EVDSZ vendége volt

2022. augusztus 27-én Csóti Csaba, a SZEF elnöke az Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének (EVDSZ) vendége volt az EVDSZ családi napján. A kötelen beszélgetések során az EVDSZ egyes vezető tisztségviselőivel elsősorban a

A SZEF a 10. Lakásmeneten.

A SZEF és egyes tagszervezeteinek (SZTDSZ, SZÁD, KKDSZ) aktivistái részt vettek a 10. Lakásmenten, követelve az igazságosabb lakáspolitikát! Az eseményről a Mérce hasábjain a következő cikkekben olvashatunk: „Üres házak mindenhol,

A NYUSZET nyílt levele a Miniszterelnöknek

A NYUSZET szeptember 25-én nyílt levelet intézett az Idősek Tanácsa elnökéhez, Orbán Viktor miniszterelnökhöz. A szervezet — melynek tagja a SZEF Nyugdíjas Választmánya is — ebben a válságos, régen nem