A kutatók munkakörülményeiről tartott konferenciát az Eurocadres 2024. november 21-22-én Rómában. Miközben az Európai Unió sürgeti a kutatás-fejlesztési beruházásokat (például a Draghi jelentés nyomán), a kutatók bérezése és munkakörülményei nem tükrözik ezt a prioritást.. A kutatások és panelbeszélgetések során visszatérő téma volt a kutatók nehéz helyzete, a munkakörülményeik iránti figyelem hiánya, és az akadémiai szabadság, a függetlenség kérdésköre.
A konferencián bemutatták az az Eurocadres kezdeményezte tíz országban végzett kutatás eredményeit. A vizsgálat eredményei szerint a kutatók körében a munka iránti elhivatottság és a tudományos szabadság érzése fontos motiváló tényezők. A legnagyobb problémát ugyanakkor a finanszírozás bizonytalansága jelenti: a kutatók nagy része (főleg a fiatal kutatók) rövid távú, versenyalapú pályázatokból kénytelenek biztosítani munkájuk anyagi hátterét, ami jelentős munkahelyi bizonytalanságot okoz. Az adminisztratív feladatok növekedése is nehezítő tényező, elvonva az időt a tényleges kutatómunkától. Végül a kutatás a nemek közötti egyenlőtlenségre is kitér a kutatói pályán. A magas munkaterhelés, a stresszes munkakörülmények és a munka-magánélet egyensúlyának hiánya a kutatók mentális egészségére negatív hatással van.
Egy panelbeszélgetésben szó volt arról, miként lehetne az „Európai Kutatói Chartát” és az ahhoz kapcsolódó ajánlásokat kötelező érvényűvé tenni. A Charta alapvetően ajánlásokat tartalmaz, és nincs kötelező ereje. Az Európai Unió Tanácsának és Bizottságának célja, hogy e dokumentum iránymutatásként szolgáljon a kutatók, munkáltatóik és finanszírozóik számára, előmozdítva az egységes, vonzó és fenntartható kutatói munkaerőpiacot. Szó van benne a kutatók szakmai előmenetelének és munkakörülményeinek javításáról, az ágazatközi és regionális mobilitás fejlesztéséről, az inklúzióra és diverzitásra épülő méltányosságról, a nyílt tudományról, és a megfelelő infrastruktúra és szociális ellátások biztosításáról. Végül kimondja, hogy a kutatók munkáltatóinak és finanszírozóinak biztosítaniuk kell a kutatók számára, hogy tisztességes és vonzó bérezési feltételeket. (Bővebben itt.)
A következő panelbeszélgetés témája az akadémiai szabadság kérdése volt. Peter Maassen (Oslói Egyetem) mutatta be azt a kutatást, amiben különböző akadémiai szabadság indexek mentén felmérték az EU tagállamainak egyetemeit és kutatóközpontjait, és amelyben a magyarországi akadémiai szabadság az utolsó helyen szerepel. A beszélgetésben Sandro Routolo európai parlamenti képviselő, Laila Abdallah (SACO, Svédország), Rosella Benedetti (UIL és ETUCE) és én (Bigazzi Sára, TDDSZ, SZEF) vitattuk meg az akadémiai szabadság kérdéskörét. Valóban igaz, a magyar akadémiai szabadság drasztikus csökkentése, a 2010-es évektől a kormányzati befolyás és kontrol folyamatosan erősödött, az akadémiai önkormányzatiság pedig fokozatosan gyengült. 2011-től a miniszter nevezi ki a rektorokat, 2015-től bevezették a kancellári rendszert, ami a pénzügyi irányítást a kormány által kinevezett kancellárok kezébe adta. 2018-tól kezdődően a „modellváltás” keretében az állami fenntartású egyetemek többsége közfeladatot ellátó alapítványok irányítása alá került, ami az egyetemi vagyon magántulajdonba kerülését is jelentette (Bennetot et al., EUA, 2023). A CEU 2018-ban kényszerült távozásra, az MTA kutatóhálózatát pedig 2019-ben vette át a kormány az irányítása alá. Jelenleg a BME és a HUNREN (Magyar Kutatási Hálózat) ismét átalakuláson megy keresztül, a modellváltáshoz hasonló átszervezésben.
A magyar felsőoktatási intézmények autonómiájának eróziója odáig vezetett, hogy az Európai Unió Tanácsa a 2022/2506-os döntésben megtiltotta az EU-nak jogi kötelezettségvállalások megkötését ezekkel az egyetemekkel kitiltva ezeket az intézményeket az Erasmus és Horizon pályázatokban való részvételből.
Az állami kontroll erősítése a magyar felsőoktatásban valóban aggasztó, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a globális folyamatot sem, amely már a kilencvenes évek óta piacosítja a tudományt és a kutatást. A tudomány és a felsőoktatás egyre inkább a piaci érdekek kiszolgáltatottjává vált, amely a verseny- és teljesítményalapú modelleket részesíti előnyben az állami támogatással és autonómiával szemben. Ez a folyamat nemcsak Magyarországra jellemző, hanem nemzetközi szinten is megfigyelhető, ahol a neoliberális irányelvek a tudomány céljával – az objektív ismeretalkotással és a társadalmi haladással – szembe mennek.
A piaci logika térnyerése magában hordozza a kutatási autonómia csorbulását, a társadalmi igazságosság háttérbe szorulását és az akadémiai munkakörülmények romlását. Az egyetemek, amelyeknek a közösségi jólét szolgálatában kellene állniuk, egyre inkább a privatizáció és az ipari érdekek célpontjaivá válnak. Ez a globális trend nemcsak a tudományos közösség belső demokráciáját és kollegialitását ássa alá, hanem a társadalmi felelősségvállalást is háttérbe szorítja. Mindez rámutat arra, hogy a tudomány jelenlegi rendszerének újragondolása elengedhetetlen, különös tekintettel a piaci kiszolgáltatottság etikájára és hosszú távú következményeire. Ez a piacnak és gazdasági érdekeknek való akadémiai kiszolgáltatottság, ugyanakkor csak elvétve jelent meg az egyes panelbeszélgetésekben.
Hasonló gondolatmenetről számolt be Javier de la Cueva előadásában (kutatása itt). A jelenlegi publikációs lehetőségek piaci alapú működése jelentős akadályt jelent a nyílt tudomány elveinek megvalósításában. Bár a nyílt hozzáférésű (Open Access) publikációk célja a kutatási eredmények széles körű elérhetővé tétele lenne, a gyakorlatban ez gyakran csak jelentős anyagi ráfordítás árán valósítható meg. A tudományos folyóiratok többsége publikációs díjat számít fel, amely különösen megterhelő lehet a nem nyugat-európai vagy alacsonyabb erőforrásokkal rendelkező kutatók számára. Ez a rendszer a kutatási eredmények globális hozzáférhetőségét és a nyílt tudomány eszméjét ássa alá, mivel a tudományos közösség jelentős része kiszorul a publikációs lehetőségekből. Így a nyílt tudomány ígérete – a tudományos tudáshoz való szabad hozzáférés – nem teljesül a jelenlegi, piaci logikát követő publikációs rendszerben.
A második napon a jó gyakorlatok bemutatása után élénk vita alakult ki a szakszervezeti prioritásokról és jövőbeli tevékenységekről. Az OGBL részéről Stéphane Jacquemart, a Max-Planck Társaság képviseletében Jutta Turner, a GWU Malta részéről Riccarda Darmanin, az UGT Spain képviseletében Valvanera Eiriz, valamint a DM Denmark részéről Mads Flyvholm járult hozzá a beszélgetéshez. Egyetértés mutatkozott abban, hogy a kutatás-fejlesztési beruházások sikere a kutatók bérezésének, munkakörülményeinek és karrierkilátásainak javításától is függ. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy az európai ajánlások – mint például az Európai Kutatói Charta – csak akkor válhatnak kötelező érvényűvé, ha a szakszervezetek szervezettek és nem csupán bürokratikus és politikai apparátusként működnek. Az EU nyomásgyakorlása csak akkor lehet hatékony, ha lokális szinteken is van kellő erő és nyomásgyakorlás. Addig, amíg ezek hiányoznak, az európai szintereken a piaci logika érvényesül, és egyre szűkülő autonómiával rendelkező felsőoktatástól és kutatástól várják el a gazdasági növekedést/fejlődést lehetővé tevő innovációt. Ugyanakkor az egyik megemlített nehézség a kutatók szakszervezeti szerveződésével kapcsolatban, hogy kevésbé értelmezik munkájukat munkaként, hanem inkább valamilyen szenvedélyként, megágyazva önmaguk kizsákmányolásának (pl.: munka/magánélet egyensúly fenntartása; munkakörülményekért vagy bérért való harc) és ezzel elnehezítve a kollektív szerveződést. Egy másik a beszélgetésben megemlített probléma az oktató, kutató és a kutatást segítő munkakörökben dolgozók közti éles határvonal, ami gyakran nehézségeket okoz a szerveződésben.
Ezt követően Tom Shannon (ETUC) tartott előadást az akadémiai szabadság elleni szélsőjobboldali támadásokkal szembeni küzdelemről, és hogy hogyan próbálják egyes kormányok vagy politikai erők befolyásolni az egyetemek működését, kutatási témákat vagy a tananyag tartalmát; a szélsőjobboldali retorika és dezinformáció hogyan hat a kutatás hitelességére és a tudományos közösségre. Hogyan jelenik meg a kutatók és oktatók megfélemlítése. Ismét Magyarország szerepelt kiemelt példaként.
Végül a szellemi tulajdonjogok és a mesterséges intelligencia kerültek vitára a CGIL részéről Lia Bruna és Alessio De Luca tartottak előadásokat, majd a belga Miroslav Honty és Dominic Maertens (ACV/SCKCEN). Előadásaikban kitértek arra, hogyan változtatja meg az MI a kutatási folyamatokat és a szerzői jogvédelem gyakorlatát, valamint milyen védelmi mechanizmusokra van szükség a kutatók jogainak biztosításához.
A konferencia egyértelművé tette, hogy a kutatók munkakörülményeinek javítása elengedhetetlen a sikeres kutatás-fejlesztési beruházásokhoz és az európai tudományos élet fejlődéséhez. A kutatás eredményei és a panelbeszélgetések során kirajzolódott, hogy a finanszírozási bizonytalanság, az adminisztratív terhek, a nemek közötti egyenlőtlenség és az akadémiai szabadság korlátozása mind sürgető problémák, amelyek megoldásra várnak. A szakszervezetek és az érintett közösségek összefogásával lehetőség nyílik arra, hogy az „Európai Kutatói Charta” elvei kötelező érvényűvé váljanak, biztosítva a kutatók számára a méltó béreket, stabil munkakörülményeket és a szabad kutatás lehetőségét.
A beszámolót Bigazzi Sára, a SZEF delegáltja készítette, a TDDSZ elnökségi tagja.
