Verssel köszöntjük
Munkáskéz
Erős kar, izmos hát, széles tenyér,
mi markolni tud
vasat, acélt, miből szerszámot varázsol,
fát, körist, tölgyet, fenyőt és akácot,
miből bútor készül,
asztalod lapja, min Te költő dolgozol,
versed írod, a zenész kottát rajzol, a tanár dolgozatot javít
s a mérnök terveket sző.
S míg Te, entellektuell gondolkodol és filozofálsz,
asztalodra a szőlész-borász s a gazda
a föld gyümölcseit eléd rakja.
De ez a széles tenyér rövid ujjakkal erős is ám.
Nem csak adni, ütni is tud;
ütni vasat, tőkét s patkót, indulattal néha asszonyt.
Fémet olvasztani, miből lehet szurony,
puskacső vagy gépfegyver.
Ölelése oly erős, mint karja ereje,
három asszonyt is képes lenne összeroppantani vele.
Ő azért csak egyet szeret, noha ezt sosem mondja,
ezt az érzést – míg világ a világ – haláláig magába fojtja.
Mert ő erős ember, lételeme a munka,
nincs megállás, forog a gépezet,
a fogaskerekek egymásba kapaszkodnak,
ő is hajt, nincs megállás, ilyen az élete.
S bár jólesik neki, nem vár dicséretet,
jobb’ szereti a köszönő szót és a csillogó tekintetet.
Bár az elvégzett munkát mindenki megfizeti pénzben,
én ezt a kezet megcsókolom százszor, százezerszer!
RMB – 2015. április 17.