Földiák András SZEF elnök beszéde, amely a miskolci fáklyás felvonuláson hangzott el.
Itt dobog most az ország szíve. Ide jöttünk sokfelől, ide figyel most mindenki, ide Miskolcra, ahol Herman Ottó is iskolába járt. Köszönet Miskolcnak, hogy kiállt mindannyiunkért, köszönet, hogy fogadott minket.
Reméljük most, a mai napon léket kap az a rendszer,
- amelyik semmibe veszi a szakértelmet,
- amelyik félreállítja és jelentéktelenné teszi a tudást,
- amelyik a felül meghozott elképzelések puszta végrehajtóivá silányítja a különböző hivatások hozzáértő, elkötelezett, kreatív dolgozóit.
Ők úgy gondolják, hogy Ők mindent tudnak.
Úgy gondolják, idézem,
- „mi mindent megmondunk,
- mi mindent elrendezünk,
- mi átszabunk hatalmas intézményrendszereket,
- mi átírjuk a tankönyveket,
- mi megváltoztatjuk a minősítési rendszert” –
és mindezt anélkül, hogy a hozzáértőket, a benne dolgozókat, a szakma tudósait és kiválóságait megkérdeznénk.
Ugyan már! Ne a farok csóválja a kutyát, mondta Lázár János pedagógusok elégedetlenségére. Kit érdekel, ha elégedetlenek, hajtsák végre az előírtakat s maradjanak csöndbe.
Az egész magyar közszolgálati intézményrendszerben mindenütt baj van. Nagyon nagy baj. Recseg, ropog az egész, valamikor 80-100 éve szépen felépített hatalmas rendszer. A bajok nem egyformák, a kormányzat és a különböző szakterületek viszonya eltérő. Három helyzetet lehet megkülönböztetni.
Az egyik az, amikor tudják, hogy mit akarnak és azt tűzzel-vassal ráerőszakolják az adott szakma jogi és intézményi rendszerére, napi valóságára. Ez történt a közoktatásban, de a közigazgatás teljes átalakításában is sok hasonlóság van.
A másik féle állapotban minden éppen fordítva van: fogalmuk sincs, hogy mit kellene tenni. Talán privatizálni kellene az egészségügyben, vagy éppen államosítani? Talán több-biztosítós rendszert kellene bevezetni, vagy éppen ezt az egyet erősíteni? Talán ki kellene fizetni a kórházak adósságát, vagy éppen meg kellene őket büntetni felelőtlen túlköltekezésükért? Tragikus kilátástalanság, maszatolás a dagonyában.
Például: nézzük az egészségügyet. A rendszerváltás óta 15 legfelső szintű államigazgatási vezető – miniszter vagy államtitkár, akire éppen rábízták ezt a feladatot – futott neki az egészségügy átalakításának, és egyik sem ért el eredményt. Most éppen a 16. kísérletet követhetjük figyelemmel, de ezt ma már nem tesszük túl nagy bizalommal. Ha akad valaki, aki tudja a jelenlegi államtitkár nevét és elhiszi, hogy ő fogja a magyar egészségügy szekerét kiemelni a kátyúból, annak az optimizmusa előtt őszinte tisztelettel adózom.
Végül a szakmai területek harmadik csoportja az, amelyikkel úgy ahogyan van, nem törődnek, gyalázatos módon semmibe veszik. Átnéznek rajta, mint a levegőn. Nincs életpálya modell, nincs bérrendezés, nincs szakmai fejlesztés, nincs semmiféle terv, koncepció, erre vonatkozó halvány gyenge elképzelés sem. Ez a helyzet a széles és sokrétű kulturális intézményrendszerben, valamint a szociális munka területén, a bölcsődékben.
Természetesen nem kezdek a megszégyenítő, tragikusan rossz állapot részleteinek boncolgatásába, az nem ide tartozik. És azt a kérdés sem teszem fel, hogy vajon melyik helyzet a rosszabb? Hivatástudat, életkedv és színvonal romboló mindegyik.
Azt szeretném tehát hangsúlyozni, – és azért tértem ki ezekre az esetekre -, hogy bár egészen más módon szégyenítik meg a különböző szakmákat és más módon zajlik a romlás, sőt rombolás azért egyformán nagy baj van mindenütt.
ÖSSZE KELL TEHÁT FOGNI!
A dadus, a szociális munkás, a könyvtáros, az önkormányzati tisztviselő, a mentős, az ápolónő, a statisztikus és a meteorológus mind-mind a saját szaktudásával jól szeretne szolgálni. Azért választotta ezt a hivatást, azért tanult. Azért dolgozna nap, mint nap, ha hagynák. De nem teremtik meg ennek a feltételeit, nem teszik ezt lehetővé a számára. És ez a gond mindannyiunké. Akik lassan nem részesülünk semmilyen állami-önkormányzati szolgáltatásban , ha ez így megy tovább.
Pedig csak a szakemberek tudnának színvonalasabb, tartalmasabb és ezáltal gazdagabb életet teremteni Magyarországon. És éppen bennünket negligálnak a nem hozzáértő, ám magukat mindenhatónak képzelő politikusok.
Elég volt!
Itt Miskolcon a mindennapi gyakorlatban dolgozó kollégák léptek fel és mutatják meg az erejüket. Tisztelet és elismerés számukra, a számotokra!
Tisztelet és elismerés a pedagógusok számára, akik ilyen erővel mertek fellépni a hivatásukért. Rendkívül fontos lépés történt. De ne hagyjuk abba!
Mi, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma több levéllel fordultunk a Miniszterelnökséget vezető miniszterhez. Érdemi kérdéseinkre semmilyen választ nem kaptunk.
A tanúság: folytassuk közösen!
Civil mozgalmaknak és szakszervezeteknek, szakmai szervezeteknek és kamaráknak, a különböző hivatásoknak és szakterületeknek együtt kell lépniük. Ne engedjük megosztani magunkat, ne külön kis tüntetéseken mondja mindenki a maga baját, hanem együtt lépjünk fel, megsokszorozott erővel. Külön-külön mindenkivel elbánnak valahogyan. Vegyük kezünkbe a sorsunkat! Ha akarjuk, képesek vagyunk rá!
Egységes és erős közszolgálati demonstrációra van szükség, közös stratégiára van szükség, ennek az együttműködésnek a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma kezdeményezője és szívesen válik fórumává. Várjuk a partnereinket. Éljen a szolidaritás!
(Miskolc, 2016, február 3. – Földiák András, SZEF elnök)
