A Filmművészek és Filmalkalmazottak Szakszervezete (FFSZ), a Művészeti Szakszervezeti Szövetség tagjaként a SZEF tagjaként olyan utat járt be az elmúlt évtizedekben, ami sok szempontból tanúságos minden országos, ágazati szakszervezet számára. Még több tanúságot hordoz története a közszférában szerveződő szakszervezeteink számára, hiszen jól példázza az állami szerepvállalást a közszolgálatatások (ilyen bizony a kulturális-művészeti tevékenység is) alakításában és ennek következményeit a munkavállalókra nézve. A SZEF honlapjának szerkesztői ezért is nagy örömmel adják közre Duló Károly filmrendezőnek, az FFSZ elnökének vissza- és előretekintését a filmszakma munkavállalóinak és a filmművészet érdekeinek képviseletéről.
Dúló Károly
A Filmművészek és Filmalkalmazottak Szakszervezetéről
A régmúlt
A hazai mozgóképszakma első érdekvédelmi szervezete az 1908-ban megalakított Magyar Kinematographusok Országos Szövetsége volt. Az FFSZ ennek szellemi jogutódja, ugyanis abban a keretben nemcsak a munkavállalók, hanem a szakmai vállalkozók is képviseltették magukat, és sajátos érdekeik érvényre juttatása mellett a filmszakma egészének igyekeztek olyan keretet teremteni, amelyek között az a lehető legjobb működésre képes.
Az államosítás után a szakszervezeteket arra kárhoztatták, hogy mindenekelőtt a felsőbbségnek – a párt által meghozott – döntéseit fogadtassák el a munkavállalókkal. A művészeti területek azonban sajátos kezelést igényeltek, ugyanis számos alkotó értelmiségit tömörítettek, akik nagy hatással lehettek a társadalom széles rétegeire. Megnyerésük érdekében kicsit nagyobb mozgásteret kaptak a szakszervezet keretei között 1949-ben életre hívott Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetségben. Persze szigorúan meghatározott feladatokkal. Előírták, hogy a Szövetség „magas szempontú, elvi kritika alkalmazásával” hajtsa végre „a magyar művészet gazdag hagyományainak átértékelését”, reálisan számoljon „a mai magyar művészet értékeivel, pozitív erőivel” támaszkodjon „a Szovjetunió iránymutató, gazdag, nagyszerű tapasztalatainak sokaságára”!
A Magyar Írók Szövetségének az ’56-os „ellenforradalomban” és annak előkészítésében játszott szerepe miatt a művészeti szövetségek működését felfüggesztették, de 1959-ben – amikor mód adódott rá – újjáalakult a filmművészek (akkor már a televíziósokat szintén magába foglaló) szövetsége is, amely 1974 végéig a szakszervezethez tartozott, ’75-től viszont – önállósodva – a kulturális minisztérium felügyelete alá került.
A Kádár-rendszer fokozatos demokratizálódási folyamatában a szakszervezetek egyre jobban bekapcsolódhattak a döntések előkészítési folyamatába és azok meghozatalába. Kialakult például az úgynevezett „üzemi négyszög”, amelyben a párt- és a vállalatvezetés képviselői mellett helyet kapott – a munkavállalók képviseletében – a szakszervezet, a fiatalok érdekeinek érvényre juttatása érdekében pedig a KISZ-szervezet is. Utóbbi kettőnek természetesen elsősorban szociális kérdésekben volt komoly beleszólási lehetősége a döntésekbe, de nagyon hatékony érdekvédelmi eszköznek bizonyultak – az akkoriban rendszeresen megkötött – kollektív szerződések is.
A munkahelyek (elsősorban a vállalatok) szakszervezeti alapszervei mellett egyre fontosabb fórummá vált az FFSZ mint országos szerveződés is. Területünk egyik sajátossága volt, hogy a központi vezetőtestületnek nemcsak munkavállaló tagjai voltak, hanem vezetők (olykor még igazgatók is) voltak a soraiban. Ilyen összetételben ugyanis felkészültebben, hatékonyabban lehetett részt venni az országos döntések (törvények, rendeletek, szervezeti modellek) előkészítésében.
(Egyébként a szakmán belül általában is kialakult és megerősödött az együttműködés kultúrája még például – az egyébként egymással versengő – moziüzemi vállalatok között is.)
A nyolcvanas évek végéig a szakszervezet számottevő módon tudta támogatni a tagjait. Nemcsak üdültetni vagy segélyezni volt módja, hanem rendkívül kedvezményes kölcsönökkel tudta megkönnyíteni a lakáshoz jutást vagy például nála volt a soron kívüli autóvásárlási lehetőségek szétosztásának jogosítványa is.
Komoly szerepe volt a szakszervezetnek a sajátos munkavédelmi követelmények kialakításában és végrehajtásuk ellenőrzésében is.
A közelmúlt
A ’80-as évek második felében a létező szocializmus elmélyülő válságából nemcsak a politikai élet szereplői, hanem a közgazdászok, a társadalomtudósok, a gondolkodó emberek – köztük a mi szakmánk szereplőinek – mind szélesebb köre kereste a kiutat. A rendszerváltást előkészítő törvények hatására teret kaptak a vállalkozások, a független sajtó és az alulról jövő szerveződések is.
Utóbbi egyik mintájaként szolgált a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete. Ennek példája nyomán egyre-másra születtek olyan érdekképviseleti szervezetek, amelyek – a régieket elvetve – frissiben alakult csoportosulásokkal akarták ellátni ezt a fontos társadalmi szerepet. Szakmánk legjelentősebb ilyen kezdeményezése a Mozgókép Demokratikus Szakszervezet 1988-as megalakítása volt. (A MODESZ később egyik alapítója lett a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának, de aztán néhány év alatt elhalt.) Az FFSZ és a MÜDOSZ több tagja – az együttműködés szándékával – részt vett az új filmes szakszervezetnek a Toldi moziban rendezett alakuló ülésén, miközben már hosszabb ideje komoly erőfeszítéseket tettek saját szervezetük megújítására is.
1988-as kongresszusán gyakorlatilag újjáalakult a Filmművészek és Filmalkalmazottak Szakszervezete. Az akkor és ott elfogadott elvek jegyében készítettük és fogadtuk el az FFSZ új alapokmányát, amely jóval nagyobb súlyt és önállóságot adott a tagságnak és az alapszervezeteknek, hiszen mind a Választmányba, mind pedig a három társelnöki tisztségbe kizárólag – a megválasztásukkal azonos szabályok szerint visszahívható – delegáltak kerülhettek. Annak jegyében, hogy a döntésekben, illetve előkészítésükben azok vegyenek részt, akiket az érint, a megújult szakszervezet három, sok szempontból önálló tagozatban kezdte meg a működését: létrejött a művészeti, a gyártási és a terjesztési tagozat. Ezek a maguk területén a többitől független döntéseket hozhattak, amelyeket a másik két tagozat feltétel nélkül támogatott, kivéve, ha az egyes területek között érdekellentétek adódtak. Utóbbi esetben, valamint a szakma egészét érintő ügyekben a választmánynak, illetve a társelnököknek valamilyen elfogadható, közös álláspontra kellett jutniuk – szem előtt tartva azt, hogy a kisebbségben maradt nézeteket sem szabad lesöpörni, hiszen azokban egy-egy szakmai csoport sajátos, létező – és méltányolható – érdekei testesülhetnek meg.
Az FFSZ elnöki tisztségét a három delegált társelnök éves váltásban egymás után töltötte be. Mindez együtt azt szolgálta, hogy a választott tisztségviselők ne dirigálják, hanem képviseljék a tagságot.
Képviselőink a rendszerváltást megalapozó demokratizálódási folyamat minden szintjén hasonló értékek mentén munkálkodtak. Kezdeményeztük – és ebben a szellemben érdemben befolyásoltuk is – a MÜDOSZ, valamint a SZOT megújulását. Mivel azonban az országos szakszervezeti tömbön belül más szemlélet kerekedett fölül, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége végül is kiszállt az MSZOSZ megalakításából, és egyik alapító tagjává vált egy új típusú, országos szakszervezeti tömörülésnek: a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának.
Ott voltunk a társadalmi kerekasztal mellett – illetve annak szakértői hátterében – mindaddig, amíg a társadalomi viszonyok teljes megújításának törekvését nem váltotta fel a hatalomátvételé.
Szakmánk a rendszerváltással egy bárdolatlan kapitalizmus piacára lökődött ki. A filmgyártó vállalatok ehhez nem tudtak elég jól alkalmazkodni, így rendre felszámolták őket. Ezek a – majdnem minden esetben – jogutód nélküli megszűntetések szinte teljeskörűen eltűntették az álláshelyeket a már az előző években jelentős leépítéssel terhelt gyártási szférában. A munkavállalók számára – ha a területen maradtak – szinte kizárólagos lehetőséggé vált a kényszervállalkozás. A vállalkozások érdekérvényesítési összefogását, ilyen együttműködését viszont tiltják a jogszabályok, vagyis alaposan megcsappant a szakszervezeti tagok száma, noha korábbi munkavállalói jogviszonyuk megszűntetésének méltányos feltételeiért és viszonylag magas végkielégítéseik eléréséért sokat tett az FFSZ.
A mozizásra az önkormányzatokról és önkormányzati tulajdonról a ’90-es évek elején meghozott törvények voltak végzetes hatással, amelyek nem tették (legalább bizonyos típusú) települések feladatává a moziüzemeltetést, hanem egy kalap alá vették őket a többi – legtöbbször nyereségérdekelt – önkormányzati vállalkozással, míg a mozik épületei és telkei (értékesíthető) ingatlanként a tulajdonukba kerültek. Ennek hatására nagyon rövid idő alatt másfél-, kétezerről két-háromszázra csökkent a mozik száma. (Hogy ma félezernél kicsit több vetítőterem van, az a multiplexek hazai megjelenésének köszönhető.) Az önkormányzatok és a magánvállalkozók által működtetett, kis létszámmal dolgozó mozikban mára gyakorlatilag nincsenek szakszervezetek. A forgalmazás, majd a moziüzemeltetés területére belépő külföldi, illetve vegyes tulajdonú cégek sem nagy hívei a munkavállalói érdekképviseleteknek.
Így ma kétszáznál is kevesebb tagunk van a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak tizenegyezres létszámával szemben.
Tagságunknak ekkoriban földcsuszamlásszerű csökkenése mellett az is sújtott bennünket, hogy a politikai pártok is a szakszervezetek ellen fordultak. Rendre olyan jogszabályokat hoztak – hoznak – amelyek korlátozzák a munkavállalók és szervezeteik lehetőségeit.
Első lépésben kettévágták a szakszervezeti jogosítványokat, ugyanis az együttdöntés jogát tőlük elvéve átruházták azokat az üzemi (illetve az intézményi) tanácsokra, vagyis gyakorlatilag csak a kollektív szerződés megkötésének lehetősége maradt nálunk. Erre azonban egyre kevésbé ösztönzi a szabályozás a munkáltatókat. Ráadásul a mi atomizált területünkön jelenleg csak ágazati kollektív szerződés lenne működőképes, amit – párthovatartozástól függetlenül – ellenez a mindenkori hatalom. (Akárcsak a valóságos – vagyis a hatóságihoz hasonló jogosítványokkal rendelkező – szakmai kamarák létrejöttét.)
Lassanként persze az üzemi tanácsok – az uralmi politika szándékaitól korántsem függetlenül – szintén talajvesztettekké váltak, legtöbbjük el is halt, mint ahogy Magyarországon nem kapott teret a munkavállalói résztulajdonra is építő privatizáció sem.
Ezzel együtt a rendszerváltást követő évtizedben kialakult az országos érdekegyeztetésnek – az Európai Unió által is elvárt – rendszere, és olyan törvény is született, amely szerint a jogszabály-tervezetek csak társadalmi egyeztetés után kerülhetnek a döntéshozók elé. A társadalmi egyeztetés folyamatába akkoriban még bekapcsolták a szakszervezeteket és a sorra alakuló szakmai szerveződéseket is. Mi is rendszeresen részt vettünk például az Országgyűlés Kulturális Bizottságának minden olyan ülésén, amikor a területünket érintő kérdésekről volt szó. Egyebek között véleményeztük és konstruktív javaslatokkal gazdagítottuk – az eredetileg „A szabad rádiózásról és televíziózásról szóló” – Médiatörvény és a Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvény tervezetét egészen a Filmtörvény (pontosabban A Mozgóképről szóló törvény) megalkotásáig. Volt, amikor elfogadták javaslatainkat, volt, amikor nem, de mindez nyilvános viták keretében, érvelések mentén történt.
Az új társadalmi berendezkedés első két évtizedében sorra megszülettek és megerősödtek a szakmai önszerveződések. Ezek összefogása – és fáradságosan kialakított – konszenzusa nyomán a művészeti területek közül elsőként itt jött létre egy olyan – a halálra ítélt állami dotációt felváltó – működési keret, amely a piacgazdaság körülményei között is támogatni tudta a filmszakma minden részterületét mégpedig anélkül, hogy ebben a politika vagy éppen az állami vezetés szereplői jelentős befolyást gyakorolhattak volna. A Magyar Mozgókép Alapítványt húsznál is több szakmai szerveződés – az illetékes minisztériumi vezetés bekapcsolódásával és egyetértésével – alapította meg, és döntéshozó testületeit (eredetileg a Kuratóriumot és a szakkuratóriumokat) az általuk megválasztott – újraválasztható vagy mással helyettesíthető – tagok alkották. (Az állami vezetés közvetlenül mindössze egyetlen tagot delegálhatott a Kuratóriumba.) Az egyes szakkuratóriumok a maguk területére vonatkozó támogatási döntéseket önállóan hozták meg. A Magyar Mozgókép Alapítvány játékszabályainak kialakításánál a Filmművész Szövetség mellett szakszervezetünk játszott kreatív és fontos szerepet.
A Nemzeti Kulturális Alap döntéshozó, vezető testületeit – részben a mi kezdeményezésünkre – eredetileg úgy alakította ki a törvény, hogy ezek tagságának felét a szakmai szervezetek delegálják, a másik felét pedig – egy-egy általa közvetlenül delegált személy kivételével – a szakma jelöltjei közül az illetékes miniszter választja ki. (Mára ezek a lehetőségek egyetlen szakkollégiumi tag jelölésére korlátozódtak, de mi az alaposan megnyirbált lehetőségek ellenére a kezdetektől máig részt veszünk ezekben a javaslattételi és delegálási folyamatokban.)
Az alapítványi formát állami filmközponttal fölváltani kívánó tervezet ellenzőiként részesei voltunk az eddigi legszélesebb körű szakmai civil összefogás – a Filmszakmai Kerekasztal – életre hívásának és működésének, amelynek eredményeként megszületett a – nehezen, mégis szinte teljes szakmai egyetértésben kialakított – filmtörvény tervezete, amelyet az akkor végletesen megosztott országgyűlés végül is ellenszavazat nélkül fogadott el. (Ebbe – sajnos – jóval kevesebb épült be a szakszervezet javaslataiból, mert teljes konszenzust csak a támogatási formák és az anyagiak körül, valamint az – akkorra már közalapítvánnyá átalakított – MMK jónak bizonyult gyakorlata mentén lehetett kialakítani, míg a lét- és munkabiztonság, az ágazati megállapodások, de még a nemzeti filmvagyon nem állami keretek között történő gyarapításának kérdései sem nagyon izgatták a kerekasztal többi részvevőjét.)
Bekapcsolódtunk szinte minden olyan együttműködésbe, amelyet szakmai szervezetek az előrelépés, a jobb feltételek kialakítása érdekében hoztak létre. Így például az OPAKFI, a HSC és az FFSZ együttműködésével tudtuk újraindítani a MAFILM-nél a szakalkalmazottak képzését.
Az FFSZ tevékeny szerepet játszott abban a világfolyamatban is, amelynek során – legelőször kulturális területeken – megbékéltek egymással a korábban ellenséges jobb- és baloldali szakszervezetek, majd közös világszervezetet hoztak létre. Ez a MEI, a Media Entertainment International, melynek kezdeményezésére – egy sokkal több szférát átfogó, de hasonló szellemben fogant – még nagyobb világszervezet alakult meg: az Union Network International, röviden az UNI.
Nemzetközi tevékenységünk kapcsán a szorosan vett munkavállalói érdekképviseleten túl bekapcsolódtunk más folyamatokba is. Parányi, de személyes szerepünk volt például abban a kezdeményezésben, amellyel a világ minden tájáról összefogó kulturális szervezetek felléptek az UNESCO-nál, és amelynek nyomán végül is megszületett a kulturális örökség megőrzését és gyarapítását, valamint a kultúra sokszínűségét szolgáló nemzetközi egyezmény. Ez ad általános jogalapot arra, hogy az említett értékek védelmében – indokolt mértékben, de – minden állam beavatkozhasson a szabadpiac és a szabadkereskedelem folyamataiba, vagyis lehessen önálló (korlátozások és elvonások, illetve támogatások révén megvalósított) kultúrpolitikája.
A legutóbbi évtized és a (lehetséges?) jövő
A hitelválságból 2008-ra gazdasági világválság lett, amely szinte az egész földtekén jelentősen rontotta a munkavállalók helyzetét. A válságkezelés jegyében született megszorítások kapcsán általában beszűkített munkavállalói jogosítványokat azóta az országok döntő többségében helyreállították, nálunk viszont a – jelenleg is hivatalban lévő – hatalom azóta is folyamatosan – mondhatnánk: eltökélten – rontja az érdekvédelem helyzetét. Látványos példája ennek a magyar alkotmányt felváltó Alaptörvény, a közszolgálat és a szociális védőháló egyre növekvő mértékű felszámolása, a Munka Törvénykönyvének rendszeresen munkavállalóellenes módosítása, az országos érdekegyeztetés állam általi szabotálása, aláásása. (Elvileg létezik például Kulturális Ágazati Érdekegyeztető Tanács, amelynek szakszervezetünk is tagja, ezt a fórumot azonban több mint fél évtizede egyszer sem hívta össze a minisztérium.)
Maradna számunkra, hogy részt vegyünk a jogszabálytervezetek előzetes társadalmi egyeztetésében. Erre azonban csak kivételes esetekben és elképesztően rövid határidőkkel kerül elvétve sor. Ennek egyik oka az, hogy az elmúlt tízegynéhány évben a jogszabályok nem a megalkotásukat szabályozó törvény mentén (kormányzati kezdeményezésre, társadalmi és közigazgatási egyeztetés után) kerülnek csak a döntéshozók elé, hanem a törvény által megengedett kivételként (egyéni képviselői javaslat formájában, egyeztetés nélkül) (Ennek alapján jelenlegi parlamentünkben legalább fél tucat olyan kiemelkedő jogász – vagy mi – van, akiké mellett Werbőczy István munkássága smafu.)
Tetézi a gondjainkat, hogy lassan teljesen hétköznapivá válik a kormányzat által erre-arra való hivatkozással kihirdetett, folyamatosan fenntartott vészhelyzet (rendkívüli állapot), melynek körülményei között alacsonyabb rendű jogszabállyal is felül lehet írni egy magasabb rendűt. (Példának okáért kormányrendelettel akár érvényben lévő törvényt is.)
A filmszakma teljes támogatási rendszerét (kártalanítás nélkül) kisajátította a politikai hatalom. Filmközpont jött létre, amelynek szabályozására, működésének ellenőrzésére, illetve befolyásolására, döntéshozó testületeinek összeállítására semmi befolyása nincs a civil szakmának, testületeinknek. (Egyébként radikális átalakításakor ezt a szakmát egészében lejáratták: megvádolták azzal, hogy elherdálja, nemegyszer hazatalicskázza a rendelkezésére bocsátott temérdek közpénzt. Ha akadt ilyen, a vétkeseket kellett volna megkeresni és megbüntetni, nem pedig a szakma minden szereplőjét kárhoztatni.)
Erőteljesen korlátozták a közös szerzői jogvédő testületeknek a döntési lehetőségeit is. Ráadásul jelentős pénzt von el tőlük az állam, holott ez egyéni és személyes teljesítményekkel megszerzett, egyébként is megadóztatott bevételből fölhalmozódott magánvagyon.
Mit tehet ilyen körülmények között az FFSZ?
Nagyon keveset.
Erősítjük a kapcsolatainkat más szakmai szervezetekkel.
Rendkívül szorossá és rendszeressé vált az együttműködésünk például a – saját jogosítványaitól hasonló mértékben megfosztott – filmművész-szövetséggel. Ha teszem azt, egy-egy tervezett jogszabály mégiscsak elkerül hozzánk, szakmailag közösen észrevételezzük azt. Közös delegáltjaink dolgoznak a mozgóképes Szerzői Jogi Tanácsadó Testületben, és adódó esetben közösen jelölünk tagokat más szakmai testületekbe is. Általában nézőként kapcsolódunk be a Szövetség filmklubjába, de arra is volt már példa, hogy szervezetként segítettük a működését. Satöbbi-satöbbi.
Hasonlóan szorosan és rendszeresen együttműködünk az Optikai, Akusztikai, Film- és Színháztechnikai Tudományos Egyesülettel is – mindenekelőtt a szakoktatás és a képzést szolgáló anyagok létrehozása és kiadása terén. (Az elmúlt évtized – sajnos – az államigazgatás által ráerőltetett tragikus változásokat hozott a szakképzés területén is, amely a mi területünkön szinte teljesen ellehetetlenült. Ezzel együtt – ahol lehet – szakértőink igyekeznek némileg kedvezőbbé tenni a működési feltételeket, korszerűsíteni a képzések tartalmát.)
Kiadványaink részint a képzést, részint a szakmai értékmegőrzést szolgálják.
Az átállási folyamat kezdetén közzé tettünk egy sokszorosított füzetkét, amelyben a digitális mozizás alapfogalmait ismertettük meg hazai mozisokkal, gépészekkel.
A Gondolat Kiadó segítségével megjelentettük egykori elnökünk, később tiszteletbeli elnökünk: Szécsényi Ferenc életét és munkásságát – saját szavai alapján – feldolgozó könyvünket. Ugyanebben a keretben látott napvilágot egy általunk összehozott kötet Szőts Istvánról.
Jelenleg egy, dr. Juhász Árpád szociológus által kezdeményezett leletmentést végzünk, amelynek keretében interjúkat készítünk a filmforgalmazás és a moziüzemeltetés „nagy generációjának” képviselőivel, ezek révén ugyanis képet alkothatunk a magyarországi filmterjesztésnek a múlt század ötvenes éveitől a digitális mozizásig lezajlott folyamatairól, azok társadalmi és kulturális hátteréről. Reméljük, ebből is könyv születik, maguk a riportok pedig – a kutathatóság érdekében – felkerülnek majd a világhálóra.
A személyeket közvetlenül érintő érdekvédelemre szinte nincs is módunk, szórványos sikereket azonban itt is fel tudunk mutatni. Amikor például az egyik multiplexhálózat azt tervezte, hogy a mozigépészeket elbocsátva, általa gyorstalpalón betanított fiatalokat állít a helyükre, megtaláltuk azt a munkavédelmi törvényhez kapcsolódó előírást, hogy minden mozigépházban lennie kell legalább egy államilag elismert szakképesítéssel rendelkező dolgozónak. A legtöbbször azonban csak szerzői vagy munkajogi tanácsadással tudjuk segíteni hozzánk forduló tagjainkat.
Európában viszont megjelent a látóhatáron egy hosszabb távon ígéretes reménysugár. Az Unióban is és – elvileg – Magyarországon is tiltja a versenytörvény azt, hogy a vállalkozások egymással összefogva – kartellbe tömörülve – befolyásolják a szabadpiacot. (Nálunk például ilyen esetnek minősítik, tiltják és büntethetik azt, ha néhány szinkronszínész közösen lép fel annak érdekében, hogy milyen mértékű legyen a legalacsonyabb tekercsdíj, és hogy egyáltalán létezzen ilyen. Miközben a hazai vetítőtermek többségét tulajdonló és működtető, a magyar versenytörvényt minden mutatójában megszegő multi ellen esze ágában sincs fellépni.) Új fejlemény, hogy Európában már született olyan bírósági ítélet, miszerint azoknak az efféle szövetkezését, akik csak saját munkaerejüket, sajátos képességüket, szakmai nevüket viszik a piacra, a versenytörvény megengedi. Hogy ebből jogszabály legyen, azért még Európában is küzdeni kell, és még nehezebb kérdés, hogy idehaza mikor fogja megengedni a szakszervezetnek kényszervállalkozó kollégáink törvényes érdekképviseletét a rendszer. Ezt a törekvést azonban képviselnünk kell nekünk és a szakszervezeti szövetségeinknek is, hiszen – látjuk – ez a jövő.
Mi bizakodunk, és tesszük, amire lehetőségünk kínálkozik.
