Összefoglaló a FES és a SZEF közös konferenciájáról
Földiák András, a SZEF elnöke beköszöntőjében kaotikusnak nevezte az életpályák jelenlegi helyzetét. A „rendszertelenség” főbb jegyei: nincs előmenetel, továbbképzési rendszer, elavult a minősítés, bizonyos munkavállalók rendre kimaradtak az eddig bevezetett életpályákból. A most jelentősen emelkedő minimálbér és garantált bérminimum csak még kaotikusabbá teszi a rendszert, gyakorlatilag eltörli a közalkalmazotti bértáblát (van olyan kategória, amely főiskolai végzettséghez is szakmai bérminimumot rendel). Így különösen aktuális most a konferencia megrendezése, amely – reményei szerint – előkészítheti a kaotikus helyzet rendezését.
A bevezető előadást dr. Mélypataki Gábor, a Miskolci Egyetem tanársegédje tartotta, aki a későbbi panelviták moderátora is volt. „Életpályák, röppályák, kényszerpályák – A közszolgálati viszonyok változásai az utóbbi évek modellkísérletei fényében” címmel tartott előadásában alapvetően kiállt a közszolgálati életpálya szükségessége mellett. Concha Győzőt idézte, aki 1902-es könyvében a francia közszolgálatról írta, hogy „a katonatisztnek rangfokára (grade), a bírónak székére (siège) a tanárnak cathedrájára (chaire) tulajdoni joga van”, így a gyakornoki pozíciótól a nyugdíjig tartó életpálya alakítja a hivatali viszonyokat, az életpálya minősége meghatározza a rangot, tekintélyt és a fizetést. Az életpálya tehát a képzésnél kezdődik, de úgy tűnik a magyar jogalkotó a rendszerből egyoldalúan csak a bért emelte ki. S miközben az életpályák fő célja lenne, hogy stabilitást, biztonságot nyújtsanak, a jogalkotó gyakran, kiszámíthatatlan módon változtatja a rendszert. Bár mind a francia, mind a német közszolgálat „zárt rendszer”, karrier-utakkal, a magyar jogalkotás inkább a közjogias német alapokon indult el – a munkajogi kötődés helyett –, amelynek egyik késői hajtása a nemrég felmerült közigazgatási bíróság ötlete. Ámde már 1992-ben kettéosztották a közszolgálat jogviszonyait – sőt, később egyre több hivatásos és civil jogviszony lépett be –, de ugyanakkor a hierarchikus alávetettséget kompenzálandó állásbiztonság egyre kevésbé érvényesült.
Az életpálya több mint jogi szabályozás, vagy bérrendezés. A gondoskodó állam egy alternatívája, amely a „hűséget a hűségért” elv korszerű értelmezését igényelné. Hogy az életpálya egy ténylegesen megfelelő ívű röppálya legyen, HR eszközök megfelelő alkalmazása is szükséges lenne a kiválasztástól a fejlődés biztosításáig, a „Life Long Learning” megvalósításáig. Az Új Közmenedzsment megjelenése a rugalmasságot ígéri, a magánszektorból átvett menedzsment-módszerek alkalmazását, de ugyanakkor a túlzott szubjektivitás veszélyével is jár.
Mi kellene ahhoz, hogy az életpálya ne legyen kényszerpálya? Sajnos Magyarországon organikus fejlődésről nem beszélhetünk, s ez nem csak a közszolgálati jog történetére igaz. A közelmúlt intézkedéseire is jellemző a koncepció hiánya, s hogy csak ködösen kivehető elképzelések voltak. Ezek többnyire random módon merültek fel és az intézkedések bevezetését rohamtempóban vezényelték le. Nem elég, ha csak a munkaerő kivándorlás megállítása motiválja a bevezetést, vagy a leghangosabb szakmai csoportnak van hamarabb életpályamodellje. Az életpályamodellek megalkotásának túl kellene mutatni a kormányzati ciklusokon. Biztosítani kellene az életpályák közötti átjárhatóságot, mert jelenlegi formájában még inkább töredezettebbé teszi az eddig sem egységes közszolgálatot és belső feszültségeket hoz létre a különböző munkavállalói csoportok között.
dr. Mélypataki Gábor “Életpályák, röppályák, kényszerpályák” című előadási itt olvasható: http://szef.hu/lapok/3014/csatolmany
Az első panelbeszélgetés témája az elsőként bevezetett pedagógus életpályamodell volt, az eddigi tapasztalatok és tanulságok megbeszélése. Először Galló Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) elnöke adott áttekintést a közoktatásban eddig történtekről. Hangsúlyozta, hogy nem a szakszervezetek akartak először életpályát, az a FIDESZ 2010-es kampányígérete volt. „Anyagi és erkölcsi megbecsülést” ígért, anélkül, hogy tisztázta volna, mit ért alatta. A PSZ részletes javaslata ezzel szemben olyan bérrendszerre vonatkozott, amelyet a választási ciklus négy éve alatt lehetett volna megvalósítani és az alatt az EU-beli átlagos kereset 60%-ára felzárkózni. A közalkalmazotti bértáblát mintegy megduplázták volna a pótlékok és a minőségi mozgó bér. A javaslat szerint tisztázni kellett volna, hogy pontosan mi a pedagógus feladata, s az azon kívüli munkákra megfelelő személyzetet kellene biztosítani. Azt kérték, hogy a bérrendszer ismerje el a tudást (több diplomát), és biztosítva legyen a folyamatos, ingyenes képzés. Emellett foglakoztak a pályakezdők támogatásával, a lakhatással, az egészségügyi ellátással, a rugalmas nyugdíjba vonulással is. A javaslatokra gyakorlatilag nem jött válsz a hivatalba lépő kormánytól.
Helyette a kormány a pedagógus életpálya modellel állt elő, amely csak 3 elemet tartalmazott: a keresetet, a munkaterhet és a minősítést. A bértábla azonban nem ismeri el a többletmunkát, a több diplomát és a jobb munkát. A bevezetett „új munkaszervezési forma” gyakorlatilag több munkát jelent, 22-26 tanításai órát, miközben a fedezetéül szolgáló keret ugyanaz maradt. A bevezetés eredményeként bruttó 40 ezer Ft különbség is kialakult, miközben a pótlékokat és a túlmunka fizetését megszűntették. Az alsó tagozatban, óvodákban tanító pedagógusoknál volt, aki keresetcsökkenést szenvedett, de a felső tagozatban és a középiskolákban sem feltétlenül volt mindenkinél keresetnövekedés. Az új munkaszervezés ugyan eltörölte a kötelező 32 órás benntartózkodást, de – ahogy Balogh miniszter később beismerte – az életpálya „több bérért több munkát” követel.
A minősítési eljárást (portfólió, óralátogatások) botrányok kísérték, s bár a PSZ alapvetően egyetért a szükségességével, lényegében a minőségi bérezés 8-10 éves elhalasztásaként értékeli, hiszen a 160 ezer pedagógust éves kontingensekben értékelik. Összegezve: amit a pedagógusok életpályaként kaptak: több munka és rossz minősítés.
dr. Szüdi János jogász, a PSZ közoktatási szakértője a bevezetés negatívumairól beszélt. A nagy rendszerek átalakítása kapcsán az Alkotmánybíróság is megállapította, hogy megfelelő időt kell hagyni, hogy a változást az érintettek megismerjék, arra felkészüljenek. Elvileg erre lett is volna mód, hiszen a 2010 decemberében elfogadott Köznevelési törvény csak 2013 szeptemberétől lépett életbe. Csakhogy se a finanszírozás rendszere, se a létszámkeretek nem álltak rendelkezésre. A bérek és járulékaik fedezetére ugyan volt ígéret, de az nem valósult meg. A létszámot a törvény melléklete csak a kisegítőkre állapította meg, pedagógusokra nem. Az utóbbihoz az osztálylétszámokat is meg kellett volna határozni. A kisegítők körér egyébként később egyre tágabban értelmezték, pl. szakoktatókra is kiterjesztették. Az átállást nehezítette, hogy a szolgálati idő számítása Kjt. alapján problematikus volt. 2014-től vezették be a Nemzeti Pedagógus Kart, ami az erkölcsi elismerés terén a pedagógusok korábbi szakmai önállóságát megvonta, ehelyett Etikai Kódexet hozott létre „gumiszabályokkal”.
2013. augusztus 27.-én fogadták el az életpálya szeptember 1.-től alkalmazandó szabályait, amely részletezi, hogy kiket, hogyan kell besorolni. Az életpályában szereplő bértételeket alapvetően befolyásolta az a 2014.-től bekövetkező változás, amely a számítási alapot elszakította a mindenkori minimálbértől. A „vetítési alapot” befagyasztotta 101.500 Ft-on, így az azóta bekövetkező minimálbéremelések nem érvényesülnek a bértáblában. Ennek most egyébként a költségvetési törvényben nincs is meg a fedezete. 2016-tól az automatikus illetményemelés rendszere is megszűnt, ezután a munkáltató differenciáltan oszthatja szét a növekményt. A Kjt.-ben meghatározott pótlékokat sem ismeri a Köznevelési törvény, ezek bevezetését egyébként követelhetné a szakszervezet. A KLIK megszűntetése után elvileg az intézményvezető a munkáltatói jogok gyakorlója, ha nem a bérekről van szó, ámde a minősítési rendszer azóta is gondot okoz (pl. nem lehet tudni, kihez kell fordulni, ha nem fogadják el a portfoliót.)
A két beszámolót követő vitában Szűcs Viktória a bölcsődék hasonló problémáiról beszélt. Rájuk is vonatkozik a pedagógus életpálya, s náluk is gondot okoz a minősítési rendszer. Egy új iskolai végzettség megszerzése utáni átsorolás is kérdése, erre a Kjt. 30 napos határidőt ad, a pedagógus életpálya szerint pedig csak a következő évben kerül sor erre. Földiák András szerint az életpályák alkalmasak a közszféra egyes csoportjainak megosztására, de ezt a szakszervezet nem hagyhatja. Galló Istvánné szerint a helyzet rosszabb: a megosztás tantestületen belül is érvényesül. Végül Csóti Csaba is megerősítette, hogy az életpálya irigységet, megosztottságot, elvándorlást okozott. Ez különösen érzékelhető a közgyűjteményeknél, ahol a pedagógusokkal azonos végzettségűek lényegesen alacsonyabb bért kapnak. Szerinte a panelbeszélgetés a negatív hatásokat bizonyította, pozitív megoldást így nem lehet elérni. Galló Istvánné most fő problémának a bérek értékállóságát látja, amit 2014-g a minimálbér-követéssel betartottak, azóta nem. Persze a választások közeledtével ebben lehet még változás… ámde jelenleg tény, hogy a minimálbér-emelés a pedagógusoknál is torzítja a bértáblát. Dr. Szüdi János szerint a kormánynak foglalkozni kell a közszféra béremelésével, hiszen az az önkormányzati szolgáltatások államosításával egyre több embert érint.
A második panel is főként a már bevezetett, egyes szakmacsoportokra korlátozódó speciális életpálya modellekkel foglalkozott, nevezetesen a belügyi és adóigazgatási területtel. dr. Bárdos Judit, a Belügyi, Rendvédelmi és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezetének főtitkára elsősorban a rendvédelmi „hivatásrendek” területén bevezetett életpályákról beszélt. Szerinte Magyarországon mindenki az elsőként bevezetett pedagógus életpályához viszonyította saját helyzetét, mondhatni az irigység mozgatta a több közszolgálati csoportot. Persze a BDRSZ szervezési területén 2010-et követően számos negatív intézkedés is volt (pl. a szolgálati nyugdíj eltörlése, minden foglalkoztatási viszonyban egységes 65 éves nyugdíj-korhatár bevezetése), ami utcai megmozdulásokhoz vezetett. Ilyen előzmények után vezették be 2015. július 1.-től a hivatásosok életpályáját. Ez alapvetően három elemre korlátozódott: a munkakör alapú illetményrendszerre, a teljesítményértékelésre és a különféle pótlékokra. Ugyanakkor nem kötötte össze az illetményeket a mindenkori minimálbérrel, a „rendészeti illetményalap” 2008 óta 38.560 Ft. Ez vonatkozik az állami tisztviselőkre, ettől csak az önkormányzatok térhetnek el, ha anyagi lehetőségeik megengedik. Az életpálya indításakor jelentős fizetésemelést (30%) kaptak az utcán dolgozó rendőrök, valamivel kevesebbet (25%) a többiek, míg a vezetők 15%-ot. Ugyanakkor 2019-ig évi 5% emelésre kaptak ígéretet. Problémák a szolgálati időhöz kötődő juttatásoknál adódtak. A teljesítményértékelés elvileg bíróság előtt megtámadható, ezért rendesen elvégzik. A szakszervezet követelései – a korhatár előtti nyugdíj megszüntetésével – az egészségromlás következményeinek kezeléséhez kapcsolódtak, 2017-től a más munkakörben továbbfoglalkoztatottak keresetveszteségét már kiegyenlíti a munkáltató. A szakszervezet szervezési területen 10,000 közalkalmazott is dolgozik, akikre 2008-óta ugyanaz a bértábla vonatkozik, noha a hivatásos életpálya bevezetésével párhuzamosan kétszer 5-5% pótlékot kaptak. Ez azonban nem épül be a fizetésbe, a minimálbér-emelés itt is összecsúsztatja a bértáblát. További probléma a köztisztviselői nap eltörlése, ezt csak az önkormányzatok rendelhetik el, ha van pénzük a fizetett ünnepnapra.
Nemes István, a Nemzeti Adó-és Vámhivatal Országos Szakszervezetének elnöke az adóhivatal és a vám- és pénzügyőri területek 2011-es integrációjának problémáiról beszélt. Az egyesülés jelentős bérfeszültséggel járt, mert az adóhivatali dolgozók kb. 30%-os hátrányban voltak a különböző juttatásokat élvező vámosokkal szemben. A szakszervezet aktív szerepet játszott a kétféle bérrendszer összehangolásában, a közös életpálya, a kompetencia-alapú illetménytábla előkészítésében. 2016 júniusában volt egy 30%-os béremelés, és megfogalmazták a 2018-ra vonatkozó bérigényeket. Fontos kérdés volt az adóhivatali érdekeltségi rendszer és a juttatások arányos megtartása, valamint a létszámcsökkentő kormányzati intézkedések végrehajtása. Lényegében létszámstoppal sikerült 24,000-ről 20,000-re csökkenteni a foglalkoztatást. Az életpálya bevezetésénél az egyes mikro-rétegek igényeihez igyekeztek igazodni. A bértáblán belül különböző kompetencia fokozatokat alakítottak ki, külön előkészítő anyag foglalkozott a közszolgálati pótlékkal és a szolgálati idő pótlékkal, a pályakezdők besorolásával és a belső áthelyezésekkel. Problémás volt az időpótlék nélküli vezetők beosztottaiknál alacsonyabb bére. A fizikaiaknál 30%-os bérnövekedés volt, elmaradás inkább az ügykezelőknél volt. Összességében azonban az eddigieket értékelve inkább bérpályáról beszélhetünk, mint életpályáról.
Csóti Csaba, Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete elnöke bevezetőül azt kérte a jelenlévőktől, hogy ne használják a „hivatásrend” kifejezést, azt ugyanis olyan rendszerek vezették be, mint a Salazar alatti Portugália. A kormány nem véletlenül használja előszeretettel a kifejezést, a hivatásrend mellett ugyanis nincs helye a szakszervezetnek.
A közgyűjteményi és közművelődési dolgozók területén nincs életpálya, sőt a folyamatban sincs a bevezetése. Ezekben az ágazatokban középfokú végzettséggel 80-110 ezer, felsőfokúval 90-120 ezer Ft nettó bért lehet kapni, miközben az itt dolgozók végzettsége, munkatapasztalata hasonló a pedagógusokéhoz. Az államnak el kellene döntenie, mi a közszolgálat, s mire valók ezek. A válság előtt volt ilyen törekvés, a Kjt. megfelelő alap lett volna egy kiszámítható rendszerhez. Ámde 2010 óta az „életpálya” a Fidesz ideológiai konstrukciója érvényesül, vagyis érdemi egyeztetés nélkül, megfelelő felmérés nélkül vezetnek be egyes területekre új bérrendszert. Nem csoda, hogy káoszba torkollott. Kevesebbe került volna a minimálbért vetítési alapnak megtenni az egységes Kjt.-ben, de ideológiai döntés volt, hogy a régi rendszer rossz.
A közgyűjteményi és közművelődési terület a maradékelv alapján kimaradt az életpályákból. A pedagógusokhoz, rendvédelemhez képest kis terület, 12-15 ezer fő, nem alkalmas látványos kormányzati akciókra. A munkáltató előnye, hogy a társadalom nem tudja, mit csinálnak a területen. Ugyanakkor az értelmiség jelenléte miatt talán jobb a reprezentációja a közvéleményben. Formálisan létrejött egy életpálya bizottság, de ennek semmi gyakorlati eredménye nem volt eddig. Júniusban bejelentettek egy 15%-os emelést, de a végrehajtásról még nem rendelkeztek. Nem a problémák megoldása a cél, fontosabb a propaganda, vagyis nagy ágazatokkal, pl. pedagógusokkal demonstrálni a kormányzat pozitív szerepét. Az életpálya nem más, mint választási tűzoltás. A szakszervezetnek abban kell részt venni, ami kiszámítható bérezést hoz, és az életpálya nem ilyen. Se a történelmi háttere, se a gazdasági alapja nincs meg Magyarországon, szétverte a közszolgálat foglalkoztatási rendszerét, a kormány nem viselkedik felelős munkáltatóként.
A panel vitájában felmerült a börtönépítések és a határvadászok toborzásának ügye. Bárdos Judit szerint mindkét területen létszámot kellett bővíteni, a határszolgálatot eddig rengeteg túlórával tudták csak megoldani. Benkó Attila (KKDSZ) szerint a közművelődés a sor végén áll a béremelésnél, a dolgozók a szakszervezetbe nem lépnek be, így az eszköztelen a munkáltatóval szemben. Csóti Csaba válaszában optimizmusának adott hangot. Emlékeztetett, hogy 1997-ben a tagszervezés még úgy ment, hogy először az igazgatót szervezték be. Most másképp van, mert az elitizmus nem működik. Alapvető szemléleti változás kell, úgy, mint az iparban, itt is olyan akciók kellenek, amelyek kárt okoznak a munkáltatónak. Be lehet zárni úgy, hogy az nagyot szóljon! Csak a tömegakció maradt, meg a nyilvánosság, a minisztériumi kijárás teljesen eredménytelen. A 12.000 főből most 2140 tag van, 5.000 már számítana! Szőr-Kiss Viktória (NESZE) a Rendvédelmi Karról beszélt, amely súlytalanná teszi a szakszervezetet. Bárdos Judit szerint is elvették a jogosítványokat, majd 2015-ben visszaadták. Közben persze az is történt, hogy elsőre a megválasztott Kar 75%-ban szakszervezeti tisztségviselőkből állt, majd erre válaszul törvénymódosítással kitiltották onnan a tisztségviselőket. Kun István a NAV-nál történt outsourcing-ról kérdezett, aminek hatására az ugyanabban az irodában dolgozó szoftveresek köztisztviselők és Mt. hatálya alatt dolgozók is lehetnek, s nyilván az utóbbiak kiszolgáltatottabbak. Nemes István válaszában árnyalta a képet: valóban van bérfeszültség: az IT terület mindig is kiemelten fizetett, pótlékolt volt, s az egyébként kormányzati tulajdonú Kft.-ben még a korábbi illetményeknél is magasabbak a bérek.
Az első délutáni előadást dr. Pogátsa Zoltán (Nyugat-Magyarországi Egyetem) tartotta „Miért kell rendezni a közszféra béreit és honnan teremthető meg az ehhez szükséges forrás?” címmel. Három indokot sorolt fel: a méltányosságot (azaz munkából senki ne vigyen haza kevesebbet, mint a létminimum, kb. 90 ezer Ft), a minőségi közszféra, jól működő állam iránti igényt, és a közszféra magángazdaságra gyakorolt hatását. Ez utóbbi alatt azt értette, hogy a bérnövekedés, illetve annak tovagyűrűző hatása kikényszerítené a termelékenységnövekedést. A mértékek meghatározásához szükség lenne mind a munkaadók, mind a szakszervezetek oldalán szakmai anyagokra, illetve – mint Nyugat-Európában – szakszervezeti kutatóintézetre. Ahhoz, hogy a 90 ezres létminimumot mindenki megkapja számításai szerint kb. 90 milliárd Ft költségvetési többletre lenne szükség.
Az előadás hátralévő részében azokat a potenciális forrásokat sorolta fel, amelyek bőven meghaladják ezt az igényt. Tételesen, összegszerűen felsorolta az off-shore elszivárgás, ÁFA veszteség, egykulcsos adó, élsport céges támogatása összegeit. Majd a megtakarítandó forrásokat vette sorra: budapesti Olimpia, állami részesedés-szerzés vállalatokban, gazdaságtalan- és presztízs-beruházások, stb. Ugyanakkor számba vette azt is, hogy milyen területeken kellene többet költeni: szociálpolitika (valódi szegényeket támogató politika), egészségügy, önkormányzati rendszer, nyugdíjrendszer, stb. Végül az állami újraelosztás „perverz” jellegére (Ferge Zsuzsa) hívta fel a figyelmet, vagyis arra, hogy Magyarországon a magasabb jövedelműek jövedelmében a társadalmi transzferek nagyobb részt tesznek ki. Egy kérdésre válaszolva kifejtette, hogy szerinte a KSH 2015 előtt alkalmazott létminimum számítási módszere nemzetközi összehasonlításban is kiváló volt, a szakszervezeti bérigényekhez ki lehet indulni az egy fős háztartás létminimumából, nem szükséges figyelembe venni a családon belüli egyéb jövedelmeket, eltartottakat.
Az előadáshoz kapcsolódóan Földiák András kérdése a közfoglalkoztatottak helyzetét világította meg, akik jelenleg nettó 51 ezer Ft-ot kapnak, s nem tudni, jövőre ez emelkedik-e. Pogátsa Zoltán szerint a létminimumot minden jövedelemnél el kellene érni, a közfoglalkoztatottakénál is, sőt a szociális transzfereknél is. Ebből továbblépve Mélypataki Gábor a feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) kérdését vetette fel. Pogátsa válaszában olyan FNA bevezetését javasolta, amelyben azt csak az kapná, aki nem dolgozik. Szerinte ugyanis a munkában állóknál ez tulajdonképpen a munkaadó rejtett támogatása lenne. Természetesen az FNA-nál magasabb minimálbér kellene, hogy legyen motiváció a munkavállalásra. Az FNA segítené a munkavállalók érdekérvényesítését is, hiszen nem kellene félni a munkaadó retorziójától, a munkahely elvesztése nem járna egzisztenciális katasztrófával.
Dr. Pogátsa Zoltán “Miért kell rendezni a közszféra béreit és hogyan teremthető meg hozzá a szükséges forrás?” című előadása itt olvasható: http://szef.hu/lapok/3015/csatolmany
A harmadik panel a szociális területtel foglalkozott, ahol a szakszervezetek éppen az életpálya bevezetése előtt álnak. Szűcs Viktória, a Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének elnöke mutatta be az ágazatot: amely „a bölcsőtől a sírig” országosan kb. 60 féle ellátást nyújt 14,500 szolgáltató intézményben, összességében 700 ezer fő igénybevevő/nap teljesítménnyel. A 90 ezer foglalkoztatott mintegy 90%-a nő, főleg a 40-59 éves korosztályokból. A szociális ágazatban a nettó jövedelem 2008-óta egyre inkább elmarad a nemzetgazdasági átlagtól, ami persze részben a közmunka megjelenésével is összefügg. 2009 és 2016 között lényegében a létminimum körüli bérátlagról beszélhetünk. Két központi bérintézkedés volt az ágazatban: 2014-ben ágazati pótlékot, 2015-ben kiegészítő pótlékot vezettek be. Mindkettő pozitív hatású volt, a szociális szféra bérelmaradása a közszférán belül nem nőtt tovább, de így is 35-40% közötti maradt.
Az ágazatban 2013-ban jelent meg az életpálya ígérete. Ágazati sztrájkbizottság alakult, de a megállapodás-tervezetekben a kormány évről-évre kitolta a bevezetés időpontját, majd a napirendről is lekerült, ma talán újra felkerül. Öt munkacsoportban (bér, továbbképzés, rekreáció, szakmatámogató kérdések, ágazati érdekegyeztetés) indult a tárgyalás, de 2015-re három maradt belőlük. A továbbképzés bizottságban készült összefoglaló anyag, a szakmatámogató kérdésekben (Gyvt. Szoctv.) jogszabály módosítások születtek függetlenül az életpálya törvénytől, és a Szociális Ágazati Érdekegyeztető Fórum 2015 végén megtartotta első ülését. A fenti bérintézkedések közül az ágazati pótlék differenciált volt, de jogállástól függetlenül minden dolgozó számára járt. Kiegészítő pótlékban kb. 65 000 fő részesül, vagyis az ágazat közel egyharmada kimaradt! A kiegészítő pótlékkal egy új szociális bértábla rajzolódik ki, mely a jelenlegi Kjt. illetménytábla elemeket „vertikálisan és horizontálisan” összevonja. Azaz kevesebb fizetési osztály mellett a 3 éves előmeneteli lépcső 4 évesre változna. Új fejlemény az összevont szociális ágazati pótlék bevezetése 2016. december 31-től. Mindezek ellenére, ha kisgyermek-nevelők bérét a pedagógus bértáblával hasonlítjuk össze, akkor óriási a különbség, noha számos területen ugyanazt a munkakört töltik be. A minimálbér-emelés az ismert torlódást okozza a Kjt. bértáblában, amelyet kismértékben kompenzálnak az ágazati pótlékok. A pótlékokkal sem sikerült azonban megállítani az elvándorlást, betöltetlen státuszok vannak, kérdés, hogy ki fogja ellátni a feladatokat, és milyen minőségben.
A BDDSZ javaslatai az életpályához kapcsolódóan: biztosítsa a szenioritáson és az iskolai végzettségen (nem portfólión!) alapuló előmenetelt a 3 éves szabály megtartásával és indexálással; a vezetői és munkaköri pótlékrendszer újragondolása; minőségi ösztönző rendszer bevezetése; rekreációs, egészségvédő elemek beépítése; s mindehhez új továbbképzési rendszer mellérendelése.
Szűcs Viktória “Szociális ágazat (Bölcsőtől – Sírig)” című előadása itt olvasható: http://szef.hu/lapok/3013/csatolmany
Mester Dániel, az Emberi Erőforrások Minisztérium szociális ügyekért és társadalmi felzárkóztatásért felelős főosztályvezetője az eddig elhangzottakhoz fűzött megjegyzéseket. Szerinte a KSH korábbi létminimum számítási módszere szakmailag is kérdéses, és az is kérdés, helyes-e ehhez indexálni a béreket. Helyesebbnek tűnik a munkaerő-piaci adatokból kiindulni, a hasonló munkakörökben elért piaci bért alapul venni. Persze, hogy alacsony az ágazat átlagbére, ha a kvalifikáció is alacsony az ágazatban. A magasabb bérhez a szakmastruktúra megváltoztatása lenne a járható út. Ugyanakkor azt is mérlegelni kellene, hogy milyen az ágazat által megtermelt hozzáadott érték. A bérelmaradás egyik tényezője, hogy az ágazat jelentős részét csak az állam finanszírozza. (Persze van, amit nem, és ott a piaci kereslet-kínálat szabályozza az árakat, béreket.) Ha a munkaerő-piaci kínálat nagy, a bérek nem emelkednek, aminek hátterében az áll, hogy az adott alacsony képzettséget igénylő munkát sokan el tudják végezni. Most érezhetően változik a foglalkoztatási helyzet, kisebb a felesleg, a munkáltatónak nehezebb új embert felvenni, ezért emelkednek a bérek.
Az ágazatot érintő 2014-15-ös intézkedésekhez fontos, hogy kiegészítő források álljanak rendelkezésre. A Kjt. bértáblájának összezuhanása nyilván nem tartható, mert nem motiválja a munkaerőt. Az új bértáblának az új minimálbérre és garantált bérminimumra kell épülnie, és a Kjt-nél kisebb előmeneteli lépéseket kell tartalmaznia. Az ágazatba eddig 28 Mrd Ft többlet érkezett. Cél, hogy a diplomások nagyobb emeléshez jussanak, és általában is az életpálya célja a kiszámíthatóság és, hogy a munkavállaló érezze, megbecsültsége nőni fog, tudását honorálják. Ezt minőségösztönző, kötelező továbbképzésekhez kapcsolódó pótlékokkal lehet biztosítani. Az is cél, hogy az innováció megjelenjen a szolgáltatásokban, s e mögé is megfelelő ösztönzőt állítsanak. A 2007-18-as minimálbér-emelés a szociális ágazatban óriási lépés lesz; a két év alatt 30% emelés várható, aminek költségvetési vonzata plusz 30 Mrd Ft. Ugyanakkor a korábbi pótlékok se fognak elveszni, hiszen azok nem épültek be a bérekbe.
Ferencz Norbert, a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálatban Dolgozók Szakszervezete szakmai tagozatának társelnöke a november 4.-i sztrájkfelhívásukról és annak eredményéről beszélt. Az időközben bejelentett minimálbér-emelés miatt a sztrájktárgyalás gyors megegyezéssel zárult. A 30%-os keresetnövelésre vonatkozó követelés teljesült, továbbá a szociális munka napja fizetett szabadnap lesz az ágazatban. Mindennek előzménye volt, hogy 2015 áprilisában újjáalakult a tagozat, 2016 áprilisában pedig sztrájk volt az ágazatban. Létrejött a Szociális Ágazati Érdekegyeztető Fóruma három szakszervezet részvételével, továbbá párhuzamos egyeztető fórum a kimaradt szakszervezeteknek és civil szervezeteknek. Ugyanakkor az életpályát nem tekintik a szakszervezet céljának, hiszen az ezzel kapcsolatos tárgyalások szerinte terméketlenek voltak. Mint mondta: „Döglött lóra nem ülünk fel!” Az életpálya ígérete csak a szakszervezetek „szalámizásához” vezethet. Ehelyett – az egészségügyhöz hasonlóan – ágazati kollektív szerződésben gondolkodnak, és 18 témában szeretnének tárgyalásokat (fizetett munkaközi szünet, munkaruha, továbbképzés, pályaalkalmassági vizsgálat, stb.)
A panelhez kapcsolódó vitában Dobrovits Orsolya (KKDSZ) kifogásolta Mester Dániel lekezelő hangnemét a szociális ágazat hozzáadott értékéről, illetve a létminimum számításról, továbbá az állam finanszírozó szerepéről. Mester válaszában világossá tette, hogy a hozzáadott értéket pozitív kontextusban használta, igenis van hozzáadott érték, mérhető az ágazat teljesítménye, erre akár hivatkozhatnának is a szakszervezetek. A bérkülönbségek hatására a munka-erőpiaci mozgások is érzékelhetők: pl. a magasabb pedagógus bérek miatt a nevelési tanácsadókból sokan lépnek át az oktatásba, az egészségügy elszívó hatása látszik a szociális ellátás egészségügyi szakmákkal működtetett területein. A szolgáltatásoknál az állam feladata, hogy meghatározza, mit lát el, és azt megfelelően finanszírozza. Szűcs Viktória elsősorban Ferencz Norbert nyilatkozataira reagált. Kifejtette, hogy a lesajnált „döglött ló” 30 Mrd Ft-ot hozott el az ágazatnak, a tárgyalások eredményét nem lehet lebecsülni. Az életpályát persze nem a szakszervezet kezdeményezte, az kormányoldalról jött. A szakszervezet mindig is azonnali alapbéremelést és indexálást akart. Ezt persze egyik kormány se teljesítette. Ami létrejött, az egy bonyolult rendszer, háromféle bértáblával az ágazatban, amitől a munkáltatók megőrülnek. Az ágazati kollektív szerződés persze jó lenne, s lehet, hogy ennek érdekében a jogszabályok alakíthatók, de az ágazatban valódi munkáltató, akivel tárgyalni lehetne, nincs. Legfeljebb fenntartót találunk, amelyik nem alkalmas szerződéskötésre. Ámde az is kérdéses, hogy a jogi felhatalmazáshoz szükséges 10%-os szervezettséget a szakszervezetek be tudják-e mutatni. Ferencz Norbert viszontválaszában kiállt az ágazati kollektív szerződés szükségessége mellett. Az ágazatban túlnyomórészt középfokú végzettségűek dolgoznak, a béremelések során a diplomás kisebbség hátrányt szenved. Az egészségügy elszívó hatása érezhető, meg az is, hogy egy nagyobb béremelésnél onnan áramlanak vissza. Kérdés mi lesz egy év múlva, amikor az egészségügyben ismét emelnek. A fiatalok inkább külföldre mennek, az ő megtartásukra kellene koncentrálni az erőforrásokat. Ebből a szempontból a szenioritás elvű életpálya nem jó megoldás, az idősebbek helyett inkább a középkorúak, a 10-15 éves jogviszonnyal rendelkezők javára kellene differenciálni, nem is beszélve a mobilis fiatalokról. Nagy kár, hogy csak a konferencia végén hangzott el egy markáns életpálya-ellenes vélemény, így annak érdemi megvitatására már nem került sor.
***
A konferencián zárszó nem hangzott el. Az elhangzottakat összefoglalva azonban kiemelésre érdemes jó néhány tanulság, ellentmondás. Fontos megállapítás, hogy az életpálya alapvetően kormányzati koncepció volt, amelyet a szakszervezetek azonnali béremelésre és indexálásra, ösztönző bérre, képzési lehetőségekre, stb. vonatkozó követeléseivel szemben állított a kormányzat. Lényegében sikerrel, mert a szakszervezetek ágazatonként külön-külön belementek a tárgyalásokba, s ezzel a korábban sem egységes közszolgálat tovább fragmentálódott, a kormányzat végeredményben sikeresen osztotta meg a szakszervezeteket. Megosztotta a munkavállalókat is, akik ugyanazon a munkahelyen különböző bérrendszerbe tartozhatnak, illetve a jobb kereset reményében egyénileg az éppen preferált ágazat felé mozdulnak. Ahol bevezették, ott se beszélhetünk szakmai értelemben életpályáról, legfeljebb bérpályáról, mert többé-kevésbé hiányoznak a garanciák, a stabilitás, a HR eszközök (mint pl. az érintettek által is elfogadott értékelési, képzési rendszer), illetve a kevésbé látható, kisebb akcióképességű rétegek rendre kimaradtak a béremelésekből. További ellentmondás, hogy bár érthető a szakaszervezetek törekvése arra, hogy a szeniorirtás elv alkalmazásával kizárják a munkaerő-piaci hatásokat a bérek alakításából, mégis a piaci hatásokat az intézmények vezetői kénytelenek figyelembe venni. Mintha a szakszervezetek megfeledkeznének arról, hogy alapvetően az általános munkaerőhiány motiválta a kormányzati elhatározást a minimálbér emelésére. Nem sok szó esett a konferencián a létszámcsökkentési intézkedések és az életpályák együttes megjelenéséről, továbbá a szolgáltatások piacosításának, tendenciáiról sem, amelyek nyilvánvalóan hatnak az ágazati bérekre. Ebből a szempontból is sajnálatos, hogy a konferencia programjából kimaradt a meghívott ágazatok közül az egészségügy, egy olyan „nagy rendszer”, amelyben számos kormányzati intézkedés, szakszervezeti akció, sőt kollektív szerződéskötés is volt a közelmúltban. Végül is a konferencián egyaránt hallhattunk érveket az életpályák szükségességéről, és azok ártalmas voltáról is, de egyik álláspont se vált meghatározóvá. Bár ezt így senki nem mondta ki, a hallgatóságban összességében az a kép alakulhatott ki, hogy az érintett szakszervezetek a pragmatikus megközelítés hívei: ha a kormány ezt a tárgyalási keretet kínálta fel, és erejükből annak megváltoztatására nem futja, akkor azon belül próbálják a maximumot kihozni. Elhangzott az is, hogy a szakszervezetek nem engedhetik meg, hogy megosszák őket a különböző ágazatokban külön-külön bevezetett, félig bevezetett, vagy éppen be sem vezetett életpálya modellekkel. Az viszont a konferencia után is kérdés maradt, hogy a konföderációk ezt e célt hogyan, milyen stratégiával gondolják elérni.
Az összefoglalót készítette: Neumann László
