A KKDSZ levele Balog Zoltán emberi erőforrás miniszterhez
A KKDSZ nyílt levélben fordult Balog Zoltán emberi erőforrás miniszterhez:
Nyílt levél Balog Zoltán miniszter úrnak,
Emberi Erőforrás Minisztériuma
Budapest
Tisztelt Miniszter Úr!
Lezajlottak a Magyar Kultúra Napjának ünnepségei. A Nemzeti Színházban tartott fennkölt kormányzati gálaműsoron túl is értékes programok sokasága mutatta meg, hogy ez a nap a rangos ünnepeink sorába emelkedett. Ennek örülhetünk, és jogosan büszkék lehetünk a legújabb korban kialakult, egyedülállóan szép szokásunkra.
Ám jó lenne, ha az ünnep emelkedettségét nem arra használnánk fel, hogy elfedjük a bajokat. A dolgok sokféle módon állnak egymással összefüggésben, de azért tagadhatatlan, hogy a kultúra egyszerű közszolgái azt gondolják magukban, ezek rázzák a rongyot odafenn, mi meg éhen halunk idelenn. Talán egyszerűsítés így kiélezni az ellentmondást, de azért az kétségtelen, hogy az ünnepi szónoklatokban azokról az emberekről egyetlen szó nem esett, akik nem csak január 22-én, hanem egész évben a kultúráért dolgoznak.
A gondok sokasága közül csak az egyik, de nem mellőzhető, hogy a kultúra területén dolgozók jövedelme a gyalázatos közalkalmazotti béreken belül is régóta a legalacsonyabbak közé tartozik, de arra felé haladunk, hogy valóban elérje „A legrosszabb”, egyáltalán nem kitüntető címet. Számos közalkalmazotti szakterületen került sor általános vagy részleges emelésre, vagy bérpótlék biztosítására, ám a kultúra széles területén központi intézkedésként immár hatodik éve egyetlen fillér béremelés nem történt. Sokan közgyűjteményi vagy közművelődési szakemberként, a nyugdíj előtt állva is csak a garantált bérminimumot, azaz idén bruttó havi 118.000 forintot keresnek (nettó mintegy 88 ezret), mert az érvényben lévő bértábla még ennél is kevesebbet ír elő számukra. És ebből, ha valakinek még másról is gondoskodnia kell a családjában, akkor valóban ennivalót sem tud venni rendesen, nemhogy kulturált módon élni.
A bér inflálódása azonban nem az egyetlen romlás, amit el kellett szenvedni. Régen megszűnt a 13. havi fizetés, a legtöbb helyen elvontak minden korábbi egyéb juttatást, márpedig ez nem jutalom, hanem azt fedezné, hogy, aki dolgozik, az többet kell, hogy költsön utazásra, öltözködésre, ebédre. Felfüggesztés után végleg eltörölte a kormány a 7 évenkénti szakmai továbbképzések kormányzati támogatását, valamint a dokumentumvásárlási hozzájárulás – a kultúra munkásai ne tanuljanak, és ne vegyenek szakkönyvet!
A dolgozók mellett az intézmények maguk is nyomorognak. Nem egy könyvtárban évek óta nincs pénz új könyvek vásárlására, vagy lapok előfizetésére, pedig a törzsolvasók többsége az újdonságot keresné. A múzeumoknak minimális pénzük sincs gyűjteménygyarapításra, kutatásra, restaurálásra, tehát az alapfeladataik ellátására. A levéltárak nem mindegyike biztosítja az őrzés és kutathatóság legelemibb feltételeit. Minden kulturális intézmény, de a művelődési házak fokozottan a bevételeket kénytelenek hajszolni, holott azokkal is foglalkozniuk kellene, akik nem tudják kifizetni a belépőjegyet, vagy a gyermek tanfolyamának a díját. 2011-ben a minisztériumhoz tartozó, legjelentősebb intézményekben 20 %-os létszámcsökkentés történt, azaz minden ötödik embert el kellett bocsátani. De számos más intézményben is többször „racionalizáltak”.
Magyarán: rosszabbul ellátott és felszerelt intézményekben kevesebben dolgoznak, erőteljesen inflálódott fizetésért, méltatlan körülmények között, viszont a korábbinál sokkal többet, és – a jogszabályi változásoknak köszönhetően – kiszolgáltatottabban.
Süllyedünk, minden tekintetben hanyatlunk. A kultúra ünneplése közben erről is szólni kellene, mert a szakmai állapot nem csak valamiféle közalkalmazotti belügy, hanem nemzeti kulturális kérdés. Nincsenek csodák, annak kézzel fogható következményei vannak, hogy ezek a szakterületek harminc éve csak megszorításokat szenvedtek el, és már csak művelődéstörténészek emlékeznek a kulturális élet széleskörű fejlesztését és az esélyegyenlőség javítását is szolgáló kormányzati gondolat elhangzására. Ennek hatására a magyar társadalom kulturális állapota hanyatlik. Igen, a szolgáltatást végző emberek élet és munkakörülményeinek, valamint az intézmények állapotának az elhanyagolása jól látszik a közállapotainkon. Elegendő a buszon elhangzó folyamatos káromkodásokba, vagy az orr alatti szitkozódás-monológokba belehallgatni, hogy ne legyenek illúzióink a kulturáltságunkat illetően. A köz-kultúra helyzete siralmas, ez nem viszi az országot előre, hanem húzza le a sárba, és süvítő sebességgel távolít minket Európától.
Személyes benyomásainkon túl ezeket a tényeket sajnos a számadatok is ékesen bizonyítják. A nemrégen közzétett „Eurobarométer 2013” jelentés szerint Magyarországon 30 %-kal kevesebben néztek vagy hallgattak valamilyen kulturális műsort, mint öt évvel korábban. Ez az arány Európában átlag 72 %, nálunk mindösszesen 57 %. Kivétel nélkül minden mutatónk romlott, nagyságrendekkel kevesebben olvasnak könyvet, látogattak meg műemléket vagy múzeumot, voltak koncerten, jártak könyvtárban vagy színházban. Miközben a svédek 43 %-a vallja magát a kultúra rendszeres és intenzív fogyasztójának, addig ez az arány Magyarországon 6 %, azaz hat százalék, csak a görögök adata alacsonyabb ennél. (Varjasi Farkas Csaba: Baromi kulturáltak voltunk. Népszabadság, 2014. január 21. 15. o.)
S ne gondoljuk, hogy ez a felmérés bármely okból ferdítene, vagy egyoldalúan mutatná a helyzetet, a szégyenletes számok a legteljesebb mértékben egybecsengenek más kutatásokkal. Évtizedek óta minden felmérés szerint a brit és a skandináv felnőtt lakosság 28 %-a vesz részt a felnőttképzésben, Magyarországon pedig mindösszesen 6 %-a. Ezzel szemben a 2013-ban elfogadott (LXXVII. számú) felnőttképzési törvény nem foglalkozik a felnőttképzés mennyiségi és minőségi fejlesztésével, semmit nem tartalmaz, ami segítené a drámai hiányok csökkentését, viszont részletesen szabályoz olyan engedélyezési, ügyintézési és egyéb bürokratikus kérdéseket, amelyeknek alacsonyabb szintű jogszabályban lenne a helyük. E törvény bornírtsága nem ide tartozó kérdés, ám az igen, hogy mi ünnepelhető akkor a magyar kultúra állapotán, ha se a gazdasági támogatás, se az intézmény védelem vagy létesítés, se kulturális politikai koncepció, se a meghozott törvénymódosítás szintjén nem történt semmi, de semmi előremutató, minőséget javító, fejlesztő intézkedés?!
Tisztelt Miniszter Úr!
Ez így nem folytatódhat tovább. Tagságunk követelésének megfelelően elvárjuk, hogy első szinten kezdjük meg – Halász János államtitkár úr ígéretének megfelelően – a közgyűjteményi és közművelődési dolgozók béremeléséről szóló tárgyalásokat, azt követően érdekképviseleti és szakmai szervezetekkel közösen dolgozzuk ki a kulturális szakterületek helyzetének átfogó fejlesztési tervét.
Budapest, 2014. január 23.
Földiák András
a KKDSZ elnöke