A Szakszervezetek.hu protrésorozatába készült interjú Varga László SZEF elnökkel
Édesapja „ősszakszervezetis”, a Szakszervezetek Megyei Tanácsa Borsod megyei titkára, édesanyja eredetileg uradalmi cseléd, de már téglagyári munkásként képzésre küldik, ahol későbbi férjével megismerkedett. Idősebb Varga a hetvenes évek elejéig pártalkalmazottként, hosszú ideig az MSZMP Miskolc városi párttitkáraként dolgozott, felesége pedig – aki munka mellett tanult, ahogy akkoriban nagyon sokan – személyzeti és munkaügyi vezető lett a miskolci háziipari szövetkezetben. A baloldali indíttatása utat mutatott. A szakszervezeti vezető bátyja és nagyobbik fia is ismert közéleti személyiség lett: előbbi a Bajnai-kormány önkormányzati miniszteri posztját is betöltötte, ma pedig mindketten az MSZP országgyűlési frakciójának meghatározó tagjai.
„A kicsi nem politizál, művész, képzett rockzenész, ahogy mondani szoktam, felsőfokú rockzeneipari szakmunkás-képesítéssel rendelkezik” – árulja el a büszke apa, aki sosem felejti azt hozzáfűzni, hogy kisebbik csemetéje a kőbányai jazz-stúdióban Berki Tamástól tanult énekelni. Az már nem is meglepő, hogy a legifjabb Varga a történelemtanár szakos apa és a kémia-biológiaszakos mama hagyományait követve a katedrára vágyik: az ELTE pedagógia szakán éppen elsőéves hallgató.
Varga László 1972-ben érettségizett az akkoriban is híres miskolci Földes Ferenc Gimnázium biológia-kémia tagozatán. Majd egy kisebb kalandot élt át az agrár felsőoktatásban, ahol elmondása szerint a zöldbáróság veszélyét látva mondott le a diplomaszerzési ambícióról. Az „agrárkalandnak” azért volt haszna is, hiszen itt ismerkedett meg feleségével. Egy újabb kitérő a versenyszektorba sodorja: autószerelő lett a 3. számú ÉPFU-nál, munka mellett pedig a miskolci egyetem gépjármű technikai műszaki szakoktatói karán tanult. Mindeközben az ifjúsági mozgalomba is bekapcsolódott. 1980-ban a KISZ Borsod megyei bizottságán középiskolai és építőtábori felelős. Öt évvel később már az MSZMP Miskolc városi bizottságának politikai munkatársa, a társadalmi szervezetek és elsősorban a városi KISZ kapcsolattartója. A rendszerváltás az időközben szerzett középiskolai tanári diplomájának köszönhetően a 101. számú Szemere Bertalan Szakmunkásképző Intézetben éri, itt kollégiumi nevelő, majd tanár, elsősorban történelmet, de az érettségiző osztályoknak filozófiát is tanít.
Mára már diplomahalmozónak mondható, hiszen közoktatás-vezetői és uniós pályázati szakértői képzésen is részt vett, és holokauszt szakértői képesítést szerzett a Yad Vashem
Intézetben.
– Az ifjúkori életútját követve adódik a kérdés: miért a szakszervezeti karriert választotta a politikai pálya helyett?
– Ahová végül is keveredtem, már politikai pálya. Az iskolában működő pedagógus-szakszervezeti alapszervezet 1990 elején a szétesés szélén volt, a titkár igazgató-helyettes lett, ezért lemondott. A kollégák három hónapi győzködése után elvállaltam a posztot. Két év múlva már a Pedagógusok Szakszervezetének megyei elnöke voltam, 1995-ben a PSZ ügyvivőjévé, három évvel később pedig egyik titkárává választottak. Elindultam az országos karrier felé. Ez látszólag egy rövid folyamat, de kemény munka állt mögötte. Mert bizony voltak veszekedések, ajtócsapkodások, viták, és nemcsak önkormányzattal, mindenkori igazgatóval, hanem a saját tagjaink nem mindig ésszerű és a realitásokat is figyelembe vevő igényei miatt is. Amikor a PSZ országos vezetője leköszönt, a kollégák rábeszélésére elindultam a titkári posztért, amelyre legnagyobb meglepetésemre 98 százalékos többséggel megválasztottak 1999 elején. Néhány héttel később a Szakszervezetek Együttműködési
Fórumának ügyvivőjévé delegáltak, 2003-ban pedig az egyik alelnöke is lettem. A SZEF elnöki tisztét 2007 óta töltöm be, a kongresszus tavaly újabb négy évre bizalmat szavazott.
– Azért a politikai karrierrel is kacérkodott, hiszen az 1998-as országgyűlési választáson az
MSZP jelöltje volt.
– A helyi szakszervezetek jelöltjeként kerültem fel a szocialista párt Borsod megyei listájára.
Ha bekerülök a parlamentbe, biztos, hogy ma nem vagyok szakszervezeti vezető.
– Szavaiból úgy tűnik, az érdekvédelmi munkát csak rábeszélésre vállalta.
– Ez a fajta affinitás már a KISZ-munkához is kellett annak idején, de én a rendszerváltáskor komolyan gondoltam azt, hogy „visszahúzódok” a tanári katedrára. Az iskolában a kollégák rábeszéltek a szakszervezeti titkárságra, de az azt jelentette számomra, hogy komolyan veszem a feladatot, és nemcsak helyi szinten, hanem minden szakszervezeti fórumon elmondom mindazt, amit gondolok. Emiatt indult el a karrierem, amelyben mindig a realitás és a lehetséges kompromisszum megkeresését tartottam a legfontosabbnak, mert miközben az általam képviseltek minden igényét indokoltnak és jogosnak tartottam, tartom, az országot soha nem érzékeltem abban az állapotban, hogy a sokfajta jogos és reális igény között ne kellett volna valamilyen értelmes módon rangsorolni. A probléma az, hogy az elmúlt húsz év az ország képességeit rontotta, ahelyett, hogy jobbította volna, és ahhoz, hogy ez ne javuljon, esetenként a szakszervezetek is – együtt és külön-külön – hozzátették a magukét.
– Hogy zajlik Önöknél egy tágabban vett családi vacsora? Szóba kerül a politika?
– Vacsorára ritkán ül össze a tágabb család, inkább ebédeken találkozunk. Természetesen a politika is terítékre kerül, és nagyon kemény veszekedések is vannak. Kevésbé a fiammal, gyakrabban a bátyámmal. Ő gazdasági és önkormányzati ember volt világ életében, és egy közszolga, vagy egy pedagógus az ő számára is csak költségként jelenik meg, és erről elég komoly vitákat folytattunk. Azt gondolom, hogy a gazdaság adott pillanatban nyújtotta lehetőségeitől tartósan nem lehet elszakadni, ezért elismerem, hogy sok mindenben neki is igaza volt és van ma is. Ez pedig az én alapértékemet, a kompromisszumkészséget és a kényszert támasztja alá. Azért tartom a SZEF nevében szereplő együttműködési szót fontosnak, mert a társadalom minden szereplőjének együtt kell működni ahhoz, hogy az adott pillanatban lehetséges optimális kompromisszum megkötődjön.
– Mit tart a legnagyobb sikernek a szakmai munkájában?
– Azt, ami egyben a legnagyobb kudarc is. A siker az, hogy a rendszerváltást követő évek- évtizedek belső és külső szándéka ellenére létezik Magyarországon szakszervezeti mozgalom.
A legnagyobb kudarc meg az, hogy ilyen a szakszervezeti mozgalom. Még mindig hat konföderáció működik, és nincs olyan ágazat, ahol ne lenne jelen legalább három. És nem tud olyan szakszervezetet említeni, ahol ne lennének belső feszültségek egyebek mellett a kompromisszumképtelenség miatt. Gyakran fakadok ki úgy, hogy nem kell nekünk kormány, mi magunknak nagyobb ellensége vagyunk magunknak, mint bárki. Az én személyes sikerem és kudarcom is ez, mert részese vagyok annak, hogy ilyen lett és nem tud más lenni. Ugyanakkor a SZEF legnagyobb sikerének tartom azt, hogy meg tudta őrizni a demokratizmusát. Igaz, időnként nagyon rosszul tudunk dönteni, mert a többségi döntést mindig is tiszteljük. Aztán néha kiderül, hogy a kisebbségnek volt eredendően igaza. De egy társadalmi szervezetnél mindig fontos, hogy ne az egyéni, hanem a többségi akarat érvényesüljön.
– Kétlaki életet él, hiszen a munkája a fővároshoz köti, a családi fészek meg Miskolcon várja.
Marad ideje a hobbijára?
– Az életem egy bizonyos periódusáig az abszolút hobbi a sport volt. Az örök szerelem azonban a jelvények. Több mint hatezer darabot őrzök, az egyik legértékesebb 1893-ból való. Ha egyszer nyugdíjba vonulok, rendszerezem a gyűjteményem, amit ma a fiam általános iskolai táskájában, fém díszdobozokban ömlesztve tárolok. Nagy barátja vagyok a könyveknek is – Fekete István Tüskevárját díszkötésben őrzöm. Ha tehetem, ott vagyok a fiaim koncertjein, „trottyos rockerként” ott csápolok az első sorban.
Néhány éve azonban a mindent elsöprő hobbi, örömforrás, ha tetszik, új szerelem a lányunokám. A kedvéért gyakran vágyom a nyugdíjas nagyapa szerepre.
Forrás: Szakszervezetek.hu
