Korán temetett mozgalom

Lázár András írása a Marczius Tizenötödikében

Sokan temetik ma a szakszervezeti mozgalmat – kívülről és belülről, kimondva, vagy csupán gyászos pillantásokat vetve. És valljuk meg; a régtől töredezett, de az utóbbi hónapokban kormányzati rásegítéssel még inkább megosztottá váló, szemléletében és struktúrájában mára elaggott szakszervezeti világ talán rá is szolgált, hogy megkongassák felette a vészharangot…

Az alapkérdés

Rászolgált a szakszervezeti mozgalom arra, hogy saját pillanatnyi alkalmatlanságába fojtsák, s mint az érdekek volt kifejezője eltűnjön a történelem süllyesztőjében, helyt adva így az államvezérelt korporációknak? A válaszunk erre csakis egyféle lehet: aligha, illetve nem! Nem, nem, soha!

A szakszervezetekre mindaddig szükség lesz, amíg létezik a munka világa, amíg megfogalmazhatók széles tömegek érdekei a munka és a munkavégzés körülményei, vagy a társadalom működésének egésze szempontjából. Aligha képes bármilyen egyéb civil, avagy államilag kreált szerveződés felváltani az évszázadok alatt szervesen kifejlődött érdekérvényesítési rendszert, annak bejáratott útjait és technikáit, társadalmi hagyományait. Nem beszélve arról az „információs sztráda-szerepről” – ez már a modern megközelítések egyike – amit a szakszervezeti háló betölthet; amely sztrádán át életbevágóan fontos kétirányú visszajelzések érkezhetnek a társadalom bérből és fizetésből élő tömegeitől a mindenkori hatalomgyakorlók felé, és fordítva is. Ez a társadalmi és munkabéke útja lehet. Feltéve, ha a holnap szakszervezeti vezetői jobban megértik; az együttműködés mellett bizonyos egészséget távolságot kell kialakítsanak és meg is tartsanak a politika világától…

Évtizedes program

Igen, nézetem szerint e célok legalább egy évtizedre kemény munkát adnak azoknak, akik valóban fel kívánják támasztani mai fél-tetszhalott állapotából a szakszervezeti mozgalmat. Amely – ezt kritikusan és önkritikusan is el kell mondani – a sorolt szerepek betöltésére mai formájában, struktúrájában, és mai szerveződési mintái mentén bizony alkalmatlan. A szakszervezetek tagsága jelentősen megcsappant, tömegbázist még jelent ugyan, de egyre fogyatkozó mértékben, s a tagok sokasága aligha érezheti úgy, hogy szava, és csak részben feltárt akarata számít a stratégia kialakításában és végig vitelében, hogy a szakszervezetek tényleg értük vannak. Egyszerűbben fogalmazva: a “bérharc” felkiáltással ma már nem lehet kívánatossá és vonzóvá tenni e szerveződéseket; ennél többre, másra és hatékonyabb működésre van szükség.

Nem tartható fenn tovább a magasabb vezetői szinteken dívó „megélhetési vezetői modell”, azaz, hogy az első számú vezető(k) személyi és gazdasági érdekei kerülnek a mozgalom egészének érdekei, és sokszor a munkavállalók érdekei elé. Megjegyzendő: itt nem, vagy nem csupán a mai vezetőkben van a hiba – az eddigi rendszer alakította ki, és tartotta fenn ezt, a mozgalmat végső soron szétziláló, lesüllyesztő és ekképpen méltatlan modellt. De hasonlóan nem tartható fent tovább a paktum- avagy „függönypolitika” sem, azaz a mindenkori hatalommal „fent” ( és titokban), a tagság megkérdezése nélkül megkötött paktumok és megállapodások rendszere. Nem hiába járja és építi ezt az utat az Orbán-kormány, ennek vége csak a szakszervezetek további kiürülése, a tagság további elpártolása lehet. Vagy talán ez a végső kormányzati cél? Nézzék ezt okosabb ítészek!

De rögzítsük – és talán nem túlzás ezt mondanom – a szakszervezetek a rendszerváltás óta eltelt huszonkét év legmélyebb krízisét élik.

Főbb irányok a kiút felé

Mire lenne szükség ahhoz, hogy a csónakot biztonsággal át lehessen vinni a túlsó partra? Mi biztosíthatna jövőképet, a stratégiát és a túlélést a mozgalomnak és ezzel együtt a munkavállalóknak is avalós garanciát a hatékony érdekképviseletre?

Alapjaiban kellene átgondolni a szakszervezetek huszonegyedik századi szerepét és a tőlük méltán elvárt feladatokat. Ehhez kellene igazítani a struktúrát – a konföderációk egyesülésével vélhetően koncentrálni kellene az anyagi és humán erőforrásokat – és persze meg kellene tenni az immár elodázhatatlan személycseréket is az egyes vezetői posztokon. Fiatalítás és modernizálás „kívántatik”, valamint annak kitalálása, hogy miként lehet állami támogatás nélkül – ez már valós helyzet az OÉT megszűnése nyomán – elérni az anyagi túlélést: megmenteni a meglévő vagyont, gyarapítani és szélesíteni a tagságot, azaz anyagi bázist teremteni az érdemi működéshez.

Az összehúzódás, a bezárkózás, a kivárás, a vagyon felélése ugyanis nem segít. Ellenkezőleg: szakértők tömegeit kellene a szakszervezetekhez szerződtetni és nagyságrendekkel jobban kihasználni az e téren már meglévő belső kapacitásokat. Csakis a szakértői, a mindenkori hatalom által komolyan és partnerként kezelendő, az ereje nyomán pedig megkerülhetetlen, de a populizmust elvből kerülő szakszervezeti modell lehet a továbbélés és továbblépés modellje.

A “bérharcon” kívül többet és mást is kellene kínálnunk azoknak, akik vállalják a tagságot és a közös munkában való részvételt: képzési, anyagi, gazdasági előnyöket, piaci jellegű szolgáltatásokat kell adni nekik huszonegyedik századi színvonalon. Ez talán felzárkózást hozna az európai szakszervezeti színvonalhoz, mert itt mérhetetlen mulasztásokat vétettünk az elmúlt húsz esztendő során.

Olvassátok Táncsicsot!

Nekem úgy tűnik a ma kásás állapotban lévő szakszervezeteknek kell megvédeniük és megmenteniük a magyar demokráciát, az 1990-ben létrejött nyugati típusú állam- és politikai berendezkedést, amelynek tartóoszlopait hatalma eddigi közel két esztendejében oly szorgosan vágta-nyesegette kifelé az Orbán-kormány. Úgy tűnik, nincsenek elég erős és egységes ellenzéki pártok, és nincsenek elég erővel bíró civil szerveződések, amelyek megálljt mondhatnának a kormányzat antidemokratikus nyomulásának. A szakszervezetek – a bérből és fizetésből élőknek, az országot mindig is vállukon vivőknek a képviselői és szószólói – lehetnének azok, mi lehetünk azok, akik kimondhatjuk: nem erre, nem a jogállam lebontására, nem a létbizonytalanságra, nem a vadkapitalizmus megerősödésére, nem a milliók lecsúszására és elszegényedésére szavaztunk. Nem az árkok továbbmélyítését, a politikai harc élesedését, a szélsőjobb megerősödését kívántuk!

Nem ehhez adták a tömegek, részben a mi tömegeink a „kétharmadot”. De ahhoz, hogy ezt a „Ne tovább!”- ot kimondhassuk, és hogy szavunkat meg is hallják a mai hatalom páholyaiban, ehhez előbb nekünk magunknak kell rendet tennünk – gyorsan és határozottan – a saját köreinkben, a saját házunk táján. Tömegeket, több szakértelmet, nagyobb önbizalmat kell magunk köré szerveznünk!

A munkát megkezdeni tegnap sem lett volna korán, és már holnap is későn lesz.

Forrás: www.alkotmanyozonemzetgyules.hu

MEGOSZTÁS:

Facebook
Twitter
LinkedIn
Nyomtatás

EZEKET OLVASTA MÁR?

Összefoglaló az online képzéssorozatunkról

Egy szakszervezeti tag gondolatai a fél éves képzéssorozatunkról Tavaly állapodtunk meg a Szakszervezetek Együttműködési Fórumával (SZEF) egy közös projektben, amely keretében 2022. első felében hat hétfő estét töltöttünk szakszervezeti tagokkal

Előny is lehet a digitalizáció a munkaerőpiacon?

Az európai szociális partnerek 2020 júniusában kötötték meg a Digitalizációról szóló európai autonóm keretmegállapodást. Az európai szintű megállapodás tagállami szintű érvényesülését a nemzeti szintű szociális partnereknek kell biztosítaniuk, a tagállami

Kedves választ kaptunk a TIM-ből

Mint az ismert, a SZEF levélben fordult a Miniszterelnökhöz, hogy támogassa az európai minimálbér irányelv-tervezet megvalósulását. Annak ellenére, hogy Magyarország tartózkodott a szavazás során, a tervezet elfogadásra került, amit szervezetünk