Varga László írása a Marczius Tizenötödikének
Ha az embernek kedve volna viccelődni – 2012. március idusán nem nagyon van – egyszerűen megadható lenne a válasz: van neki, „oszt jó napot”. De nézzük ezt részletesebben.
Ha valaminek a jövőjére vagyunk kíváncsiak, feltételezzük, hogy van jelene és mindenképpen hihetjük azt, hogy múltja is. Ha a rendkívül bonyolult, sokszor értelmezhetetlen és érthetetlen emberi történelemben gondolkodunk, akkor a múlt igaz, a jelen létező, a jövő pedig stabil, kiegyensúlyozott és biztos. Érdek volt, van, lesz különböző jelzőkkel, például ön-, köz-, gazdasági-, társadalmi-, intézményi-, szervezeti-, politikai- és sorolhatnám végeláthatatlanul a jelzőket. Mindebből fakadóan érdekegyeztetés volt, van és lesz. A kérdés az: kikkel, miről, milyen rendszerben, miért?
Kísérletet sem teszek arra, hogy az egészben gondolkodva válaszoljak a cím egyszerű kérdésére. Egyetlen egy kicsiny, mégis meghatározó dimenziójával, a munka világára vonatkozó érdekegyeztetésnek a mai Magyarországon kissé bizonytalanná vált jövőjével kívánok foglalkozni.
Az ipari forradalom a tőkés társadalommal együtt természetes módon termelte ki azokat a szerveződéseket, amelyeket ma leegyszerűsítve szakszervezeteknek nevezünk. Ezek késve és a magyar sajátosságoknak megfelelően jelentek meg hazánkban. Ez a „késettség és sajátosság” mind a mai napig érvényes. Azt hittem, hogy a XX. század végének rendszerváltása ezekben is új világot hoz. Ma már látszik; ez illúzió volt. A munka világában „forradalmi” lázzal újjászülető, átalakuló szakszervezetek és munkaadói szervezetek a kormánnyal együtt már 1988-ban formalizálták az Érdekegyeztető Tanácsot, ami azonban igazi tartalmát csak a ’90-es években nyerte el. Ekkor még az átalakult szakszervezetek, a munkáltatók és a kormány is fontosnak tartotta a különböző érdekek megjelenítését és a párbeszéden keresztül történő egyeztetését, az ország működését biztosító kompromisszumok létrehozása érdekében. Ékes példája ennek a taxisblokád feloldásában játszott országos érdekegyeztető tanácsi szerep.
A kormányok és mindenekelőtt a mindenkori kormányok mögött álló politikai erők hamar felismerték a szociális párbeszédben rejlő lehetőségeket és a veszélyeket. A lehetőség: a polgári demokratikus berendezkedés viszonylag gyorsan kialakult jogi kereteinek a munka világán keresztül, a társadalom mély rétegeibe való leszivárgása és ez által lassú szervesülése a Magyarországon eddig hiányzó demokrácia- tudatnak. A veszély: a politikai pártok így elveszíthetik a mindent tudunk és mindent mindenkinél jobban tudunk szerepükről kialakított – esetenként a mindenkori ellenzékről a társadalomban is elhitt – mítoszt. Ma már látszik, és ez nem csak és kizárólag 2010 óta, hogy a politikában a veszélyérzet volt erősebb, a leszivárgás lehetősége pedig úgy tűnik elvesztett.
A XXI. századi demokrácia nem hogy a társadalomban nem tudott szervesülni, igazából még a munka világát és ezen belül a munkavállalók világát sem járta át. Úgy tűnik nem, vagy csak alig érintette meg a szakszervezeteket. Már 2010 előtt is sokaknak okozott gondot, hogy a háromoldalú szociális párbeszéd magyar gyakorlatában kialakult „csúcs testület” az OÉT (ÉT, OMT) többnyire kizárólag a verseny világ érdekmegjelenítő és egyeztető fóruma. Ezeket jó, rossz kompromisszumokkal, új testületekkel (pl. GSZT) fel lehetett oldani.
2010 látszólag mindent elsöprő fülkeforradalma itt is radikális változásokat eredményezett. Az erre történő reakció megmutatta a szakszervezetek már-már végletesnek tűnő megosztottságát. Azt, hogy az önérdek, a látszólagos szervezeti érdek fontosabb, mint a munkavállalói érdek, leegyszerűsítve, a közérdek. A Miniszterelnök az Országos Érdekegyeztető Tanács megszüntetése előtt nyilvánvalóvá tette: a kétharmad azt is jelenti, hogy a kormány képviseli a munkáltatói és munkavállalói érdekeket, ezért nincs, és a jövőben sem nagyon lesz szükség érdekegyeztetésre. Az észszerűség és takarékosság jegyében megszüntették az OÉT-et és más létező párbeszédtestületet, létrehozva egy olyan sokoldalú Nemzeti, Gazdasági és Társadalmi Tanácsot, amely még akár jól is működhetne, ha tagja lenne a kormány, és kész lenne valóban nyílt, érdemi vitában megtalálni azokat a kompromisszumokat, amelyek ma hiányoznak az ország működésében.
A szakszervezeti megosztottság nem eredményezhetett mást, csak azt, hogy látszólag egységesen részesei lettünk ennek a változásnak. Ma ott ülünk ebben az NGTT-ben, változó vehemenciával kritizálva annak működését, de/és jelenlétünkkel legitimálva létezését. Az ön- és szervezeti érdek jó-rossz értelmezése olyan „kompromisszumokat” is életre hívott, amelyek az adott szervezetek túlélése szempontjából akár még érthetőek is, ugyanakkor tovább mélyítik azt a megosztottságot, amely többek között ezeket a „kompromisszumokat” is szülte. Látszott ez már a Munka Törvénykönyvével kapcsolatos külön egyezségnél, de még inkább látszik a jelen sorok papírra vetésével szinte egy időben aláírásra kerülő, a versenyszféra és a kormány állandó konzultációs fórumára vonatkozó megállapodásnál is.
Be a szakszervezetekbe!
Az érdekegyeztetés jövőjével kapcsolatban ennek a fórumnak két olvasata is lehetséges. Az egyik: túl kell élni, az én és szervezetem érdeke az, hogy ott legyek mindenáron, mert az én dolgom az enyéim képviselete. Ez is egyfajta jövő, de azt gondolom, szakszervezeti szempontból szomorú és sivár, mert az érdekvédelem legfontosabb alapelve, a szolidaritás hiányzik belőle. A másik: a kormány – felébredve a kétharmados fülkeforradalom nyomán megindult és mindenkivel szemben folytatott szabadságharcából – belátta, hogy a háromoldalú párbeszéd a munka világában nélkülözhetetlen. Ezért, vagy csak azért, hogy csökkentse a társadalom-átalakító lendülete hazai és külföldi kritikáját, létrehoz valamit, ami a jelen állapothoz képest még akár jobb is lehetne, de torzó, félbemaradt és rosszabb, mint az a szociális párbeszéd-rendszer volt, amelyet gyakorlatilag szétvert. Az érdekegyeztetés jövőjét a munka világa tekintetében az határozza meg, hogy találunk-e ebből a helyzetből kiutat.
Általános szakszervezeti szempontból végtelenül egyszerű a képlet. Ki kell adnunk egy jelszót: Munkavállalók be a szakszervezetbe! Mert erős szakszervezetek nélkül nincs szociális piacgazdaság. Sok tízezren, megtalálva ki-ki a maga szakszervezetét, rá kell kényszeríteni a vezetőket, vagyis minket, az értelmes, a mai struktúrát meghaladó együttműködésre. Ha ez nem valósul meg, akkor is van az érdekegyeztetésnek valamiféle jövője, de én ezt nem szeretném szakszervezeti vezetőként megélni.
Forrás: www.alkotmanyozonemzetgyules.hu