Fehér József elmondta, azért kértünk fel neves szakértőket, h ne csak a szakszervezeti programok révén gondolkozzunk, hanem külső szemmel lássuk, milyen a megítélése a mai magyar valóságnak. Ez egy új kezdeményezés, új keret a közéleti szakmai párbeszédnek, melynek célja h felvértezzen minket azzal a szellemi erővel, amivel viszonyulnunk kell az új helyzethez.
Az utóbbi időben több fokozaton mentünk keresztül. Ilyenek voltak a meglepődés és a düh, majd megmutattuk, hogy harcolni is tudunk, mostanában azonban a tanácstalanság, a rossz helyzetbe való beletörődés a jellemző. A SZEF szerint ez nem mehet így tovább, nem fogadhatjuk el, hogy tovább romoljanak a közszolgálati dolgozók élet- és munkakörülményei, hogy helyzetüket az alávetettség jellemezze.
A SZEF deklaráltan távol tartja magát a direkt politikai megnyilvánulásoktól, hiszen sokfélék vagyunk, abban viszont egyetértünk, hogy jó, minőségi közszolgálatokra van szükség. Nem azt akarjuk világgá kiabálni sértett hiúságunkban, h a kormányzat a sokadik kezdeményezésünket is pökhendi módon figyelmen kívül hagyta vagy válaszra sem méltatta, hanem azt akarjuk megmutatni, hogy mi a véleményünk a jogállamról, a szociális partnerségről és nemzeti együttműködésről, a munkaügyi kapcsolatokról, a közszolgálatok minőségéről, és annak hatásáról az ország gazdasági helyzetére, a közszolgálati humán erőforrásról, mint nemzeti értékről, a szociális párbeszédről.
Saját bevallása szerint egy kiegyensúlyozatlan látleletet prezentált a közszolgálatról: a problémákról beszélt, mivel a kormányzati szereplők – akik az ellenpólust jelenthették volna – nem fogadták el a meghívást.
Az egyik legnagyobb probléma, hogy bár minden kormány reformelkötelezett volt az elmúlt 20 évben, viszont azt nem ismerték fel, hogy a közszolgálat a nemzet életét nagymértékben meghatározó, a versenyképességet befolyásoló tényező. Tény, hogy az önkormányzati rendszer megérett az átalakításra, de ezt egy világos koncepció mentén kellene megtenni. A SZEF alapvetően úgy gondolja, hogy közszolgáltatást jellemzően közszolgálati intézményben, közpénzen finanszírozva, közszolgálati jogviszonyban álló munkavállalók végezzenek. Hibának tartják, hogy a közszolgálati vezetői szerepekben személycserék történtek, arra építve, hogy a „szakmai tudás zavarja a politikai tisztánlátást”, ami nem mindig célravezető. A lojalitás fontos tényező, de hogy ezt törvénybe is iktassák – bizalomvesztés intézménye – az már túlzás.
Jogszabályok tekintetében is mélyponton vannak a közszolgálatok, ennél rosszabb már nehezen képzelhető el. Használhatatlan, értelmezhetetlen jogszabályok „szennyes cunamija” önti el a közszolgálatot, az új munkajogi törvények állandó módosítása zajlik.
Finanszírozási gondok már régóta sújtják a közszolgálatot. A közszolgálat személyi állományának juttatásait reálértékben mintegy 45%-kal kurtították meg. Az elmúlt néhány 2-3-4 évben a legnagyobb vesztesek nemcsak a közszolgálati dolgozók, hanem az azt igénybe vevők is. Ezzel sérül az alapjogi karta is, mely szerint minden európai állampolgárnak joga van a jó közszolgálatokhoz.
A közszolgálati dolgozók létszáma örök vita tárgyát képezi. Az összlakossághoz viszonyított arányszám 6,5 %, amely átlagosnak mondható az EU-ban, vannak ennél magasabb és alacsonyabb arányszámú országok is. Viszont míg a válság során minden európai államban törekedtek a közszolgálati létszám megtartására, vagy éppen növelésére, hiszen a válságban a problémák is halmozódnak, addig nálunk ennek az ellenkezője zajlik.
Az utóbbi években jelentős mértékben megfigyelhető a fiatal munkaerő beáramlása a közszférába, míg hiány van a középkorúakból és sok a nyugdíj előtt álló. A kormányzati szándék szerint erény a végrehajtó típusú attitűd, kreatív emberek csak a vezető posztokra kellenek.
Ugyanakkor mi jelenthet motivációt ma a közszolgálatokban, amikor a minimálbér és a garantált bérminimum lefedi a bértábla mintegy 30 %-át és a munkavállalók 53%-át kompenzálni kellett, hogy a nettó keresete ne csökkenjen. Az azóta megszüntetésre került indoklás nélküli felmondás és a felmondási indokként bevezetett bizalomvesztés intézménye miatt a biztonság veszett el leginkább, már a munkahelymegtartás sem garantált. Az általuk követelt 20%-os tarifaemelés sem jelentene teljes kárpótlást, hiszen a közszolgálati keresetek reálértéke visszazuhant a 2002-es szintre. Meggyőződésük, hogy politikai döntés, hogy nem lesz tarifaemelés, nem gazdasági okai vannak, igenis lehetne a tortát másképpen szeletelni. Kb. plusz 100 milliárdba kerülne a kért béremelés, amit meg lehetett volna találni.
A munkahely elveszítésétől való félelem egy olyan lefelé induló spirál, amit meg kell állítani, mert az eredménytelenség elfordítja az embereket az érdekképviselettől, ami tovább gyengíti azokat.
A szociális párbeszéd rendszerével kapcsolatban elmondta, a szakszervezet kavics a kormányzat cipőjében: céljuk azok teljes ellehetetlenítése vagy ellenlábas behozása velük szemben. Viszont látszólag makroszinten működik az érdekegyeztetés. Összehívják ugyan az adott fórumokat, viszont a javaslatokat nem fogadják el. Így lényegében nincs párbeszéd, az a színjáték, aminek a szakszervezetek részesei – és kell, hogy azok maradjanak – csak a látszat fenntartását szolgálja. A kormányzás nem tűri a kontrollt, pedig eredményesebb lenne, ha valóban együttműködés zajlana, ha az érintettek beleszólhatnának a folyamatokba, nem pedig kiiktatnák őket. Így együtt képesek lennének egy jobb közszolgálat létrehozására.
