Széchenyi 2020

Tisztességes alkut kötöttünk

Szabó Endre értékelése az 1996-os SZEF-kormány megállapodásról

Nagyon jelentõsnek tartom ezt a megállapodást nemcsak a közalkalmazottak ügye, hanem az érdekegyeztetés általános fejlõdése szempontjából is, mert az eddigi helyzethez képest jobban megalapozza az érdekegyeztetés tervezhetõségét, kiszámíthatóságát és garanciarendszerét is. Ebben az egyezségben a szociális partnerek és a kormány közötti párbeszéd új minõsége fejezõdik ki.

Természetesen ezzel együtt sem hiszem, hogy a megállapodás puszta aláírása az érdekegyeztetés most napirenden lévõ kérdéseinek sikeres megoldását is jelenti. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy egy ilyen középtávra szóló átfogó megállapodás elsõsorban irányokat, tematikai csomópontokat és az érdekegyeztetési “játékszabályok” legáltalánosabb kereteit jelölheti ki. Az ördög viszont itt is, mint általában, a részletekben van. S azok a részletek, amelyek a megállapodás általános kereteiben szándékként megjelennek, nagyon kemény érdekvitákat vetítenek elõre. Az egyezség egyik igen lényeges pontja például a közalkalmazottak bérhelyzetének alakulása, ezen belül egy újfajta bérrendszer igényének felvázolása. De arra nézve nem tartalmazhat a megállapodás semmiféle konkrétumot, hogy jövõre milyen béregyezséget köthetünk, pusztán az irányokat jelöli ki: azt, hogy a közalkalmazottak reálbére jövõre már nem csökkenhet. Ez nagyon fontos kiindulópont lesz, de további — akár éles — vitákban dõl el, hogy ez milyen területeken mennyit jelent a borítékban.

Teljesen nyilvánvalóan jelentõs vita tárgya lesz az érdekegyeztetés folyamatában az, hogy az államháztartási reform keretében milyen törvénytervezetet nyújt be a kormány az Országgyûlésnek például a közoktatásról, miként alakuljanak a kulturális szférában a szakmai törvények, mit jelentsen majd az egészségügyi struktúraváltás konkrét módon a munkavállalók és az ország valamennyi lakosa számára. Valójában ezek a viták mérik majd meg a hároméves megállapodást. Az aláíráskor is megemlítettem a közismert igazságot: a puding próbája az evés. A megállapodás próbája az, hogy az aláírók betartják-e, be tudják-e tartani mindazt, amit vállaltak. Erre azért fontos emlékeztetni, mert tulajdonképpen valamennyi aláíró részérõl csak egy szándéknyilatkozat ez a megállapodás, amelynek a próbája még nem kezdõdött el, még nem kerültek a tárgyalóasztalra az egyezségben felvázolt konkrét ügyek. Igaz, figyelmeztetõ jellel már találkoztunk: a kormány egyoldalúan tájékoztatta a közvéleményt, hogy a versenyszférában elszaladtak a bérek, információkat adott ki a Statisztikai Hivatal, hogy az elsõ két hónapban 6 százalékkal romlott a reálbér. Mi kifogásoltuk a kormánynak ezt a szerintünk hibás gyakorlatát. Azt vártuk volna, hogy az érdekelt érdekképviseletekkel üljön le elõbb, s ne a sajtó útján üzenjen.

Ez az eset arra int, hogy nagyon sürgõsen létre kell hozni egy nem nagy létszámú ad hoc bizottságot, amely kidolgozza a megállapodásokban foglaltak végrehajtásának ellenõrzését. Például azt, hogy az érdekegyeztetés résztvevõi milyen információkat igényelnek és milyeneket fogadnak el hitelesnek arról, hogy egy adott idõszakban miként alakulnak az árak és a bérek. Ha nem lesz kidolgozva egy olyan ellenõrzõ rendszer, amelyet minden érdekelt fél hitelesnek fogad el, akkor a megállapodás egyik leglényegesebb garanciális eleme — az egyezség betartásának ellenõrzése — hiányozni fog. Az aláírt megállapodás szövegében ugyanis csak annyi a garancia, hogy a felek ezeket az ügyeket egyeztetik. Az egyeztetés módja azonban nagyon lényeges kérdés. Ezzel együtt a hároméves megállapodás alkalmas arra, hogy erõsítse a felek egymás irányi bizalmát, a konszenzusra törekvés szándékát, amelynek az érdekegyeztetésben fontos szerepe van.

Az egyezség jövõjét illetõen én alapvetõen bizakodó vagyok. A megállapodás megkötésének már a szándékában is jelen volt ugyanis egyfajta kormányzati kényszer: annak felismerése, hogy olyan rendkívül nehéz és bonyolult feladatot, mint az államháztartás reformja, nem lehet eredményesen megoldani érdekegyeztetés és társadalmi konszenzus nélkül. Bizakodásom másik oka, hogy a szakszervezetek az aláírással nem mondtak le a nyomásgyakorlás eszközeirõl, pusztán azt nyilvánították ki, hogy az esetleges konfliktusokat megkísérlik tárgyalásos úton rendezni, s ha ez nem sikerül, akkor a törvény elõírásai szerint akár a sztrájk eszközével is élhetnek. Ez is kényszerítõ, figyelmeztetõ momentum a kormány számára. Ne feledjük ugyanis, hogy jelentõs erõt felmutató közalkalmazotti demonstrációk után vagyunk, amelyek meghatározóan befolyásolták a kormány megegyezési szándékát. Bizakodásom harmadik oka az, hogy a kormány is tisztában van vele: ha ez a megállapodás nem állja ki a próbát, akkor nemcsak a közalkalmazotti szférára lesz ennek negatív hatása, hanem a hitelvesztés tovagyûrûzik más tárgyalási rétegekre is.

Az egyezség végleges formája a sokadik szövegváltozat volt, ami jelzi, hogy hosszú, kitartó vitában, kölcsönös kompromisszumok vállalásával sikerült eljutni az aláírásig. A viták egyik vonulata akörül bontakozott ki, hogy a megállapodás mennyire legyen keretjellegû, és mi legyen benne a konkrétum. A kormány alapvetõen arra törekedett, hogy lehetõleg csak nagy kontúrok jelenjenek meg az egyezségben, mi viszont arra, hogy minél több konkrétan megragadható dolog legyen benne. Ez a két eltérõ megközelítés fejezõdik ki abban a kompromisszumban, hogy a megállapodásban vannak általános érvényû fejezetek, ugyanakkor a közszféra minden fõbb ágazatára vonatkozóan vannak ha nem is azonnal aprópénzre váltható konkrétumok, de az egyes területekre utalóan olyan típusú egyezségek, amelyek már az általános és az egészen gyakorlatias konkrétság között helyezkednek el. A megállapodás tehát a kormányzat eredeti szándéka szerintinél jóval konkrétabb.

A másik lényeges vitapont az volt, hogy a hároméves megállapodás mennyire tartalmazza az ágazati egyezségekben már rögzített idei kötelezettségvállalásokat. A kormány eredeti álláspontja az volt, hogy ezeket nem kell megismételni a középtávú megállapodásban. Mi viszont azt képviseltük, hogy nem árt ezeket is rögzíteni, mert a három évnek ez az esztendõ is része, s az aláíró szakszervezetek tagsága számára könnyebben érthetõ, elfogadható az egyezség, ha a ma aktualitásait is tartalmazza. Így került be a megállapodásba az, hogy ebben az évben legfeljebb 2 százalékkal csökkenhet a közalkalmazottak reálbére és nem többel, hogy az egészségügyiekkel kötött egyezség megvalósítását változatlanul garantálja a kormány stb. Mi természetesen a végül is rögzítettnél több konkrétumot szerettünk volna belevenni a megállapodásba, fõként a garanciarendszereket szerettük volna részletesebben megfogalmazni, de a kompromisszummal kialakított végsõ változat mégis engedmény a kormány részérõl, a semmihez képest valami.

A kompromisszumok harmadik csomópontja a nyomásgyakorlás lehetõségének megõrzése volt. A kormány eredeti szándéka szerint — és ez a tárgyalásra küldött szövegváltozatban is benne volt — a megállapodás rögzítette volna, hogy a szakszervezetek a három év folyamán tartózkodnak a nyomásgyakorlás radikális eszközeitõl. Az árnyalt megfogalmazás mögött azt a kötelezettségvállalást kérte a kormány a szakszervezetektõl, hogy fogadjanak sztrájkmoratóriumot. Mi viszont határozottan azon az állásponton voltunk, hogy egy szakszervezet soha nem mondhat le a sztrájk fegyverérõl. A kölcsönös kompromisszum révén végül az került a megállapodásba, hogy a konfliktusok megelõzése és békés úton történõ rendezése kap primátust, de ha a tárgyalásos rendezésre tett kísérletek eredménytelenek maradnak, akkor a sztrájktörvény elõírásai szerint járunk el.

Feltehetõ a kérdés: milyen következményei lehetnének annak, ha nem kötjük meg ezt a megállapodást. Úgy gondolom, rosszabbak lennének az érdekegyeztetés kilátásai. Észre kell ugyanis vennünk, hogy a kormány részérõl az utóbbi hónapokban érezhetõ bizonyos elmozdulás: komolyabban akarja venni az érdekegyeztetést. Ennek több jele van nemcsak a közszférában, hanem más területeken is. A korábbinál több dologban konzultál velünk, informális és csoportos megbeszélésekkel és nagyobb fórumokon is igyekszik javítani a kölcsönös tájékozódást. Maga a miniszterelnök is szükségét érzi a gyakoribb konzultációknak az érdekképviseletek vezetõivel, ellenjegyezte az egészségügyiekkel kötött és ezt a hároméves megállapodást is. Ez nem puszta formaság.

Ha nem tudtuk volna tetõ alá hozni ezt az egyezséget, és nem hajlottunk volna kompromisszumokra magunk is, a kudarc visszavetette volna a kormány magatartás-változásának reményt keltõ jeleit, és a politikai szférában, de talán még a kormány berkeiben is azokat erõsítette volna, akik nem feltétlenül tartják fontosnak megállapodások kötését az érdekképviseletekkel, sõt az egész érdekegyeztetést sem. Ekkora elõnyt nem adhatunk ezeknek a nézeteknek, amelyekkel magam is találkoztam. Vannak akik elhibázottnak tartják, hogy a kormány három évre elõre kötelezettséget vállalt a közalkalmazotti reálbérek csökkenésének megállítására, sõt némi növelésére.

A megállapodás nélkül rosszabb feltételekkel tárgyalhatnánk a következõ évek bérpolitikai lépéseirõl is. Ez az egyezmény jellegébõl adódóan globális jellegû ugyan, de számos olyan kapaszkodó van benne, amelyekbõl már ki lehet indulni a jövõ évre vonatkozó tárgyalásokon. Az eddigiekhez képest ez többlet, mert eddig egyetlen kormány sem vállalta fel, hogy kiindulópontként elfogadja a versenyszféra és a közszolgálat bérkülönbségének mérséklését. Korábban mindig a különbség további növekedése volt a kiinduló pont. A kormányzat más kötelezettségvállalásai is azt jelzik, hogy az érdekképviseletek az eddiginél jobb pozícióban kezdhetnek a következõ évek konkrét bértárgyalásaihoz.

Természetesen a szakszervezeteknek is kellett engedniük eredeti elképzeléseikbõl ahhoz, hogy létrejöjjön a megállapodás. Kölcsönös engedmények nélkül nincs kompromisszum. A számunkra legnehezebben kezelhetõ kompromisszumnak azt tartom, hogy a megállapodásban benne van: a szakszervezetek tudomásul veszik az államháztartási reform elkerülhetetlenségét, azt, hogy az államháztartás mai struktúrája nem tartható fenn, átrendezésre van szükség, s ez negatív következményekkel — egyes területeken létszámcsökkentéssel is — együtt járhat.

Sikerült azonban azt az ellentételt is rögzítenünk az egyezségben, hogy a kormány átképzési rendszerekkel és más megoldásokkal is igyekszik elkerülni a közalkalmazottak tömeges, vagyis tartós munkanélküliségét. Annak kimondásához is ragaszkodtunk, hogy elkerülhetetlen létszámcsökkentés nem zárja ki a foglalkoztatási feltételek javítását, egyes területeken pedig akár a létszám növelését sem. Ám ezzel együtt is rendkívül fájdalmas kompromisszum egy szakszervezet számára az esetleges állásvesztések tudomásul vétele. Ezt tartom a megállapodás egyik legkényesebb pontjának. A tárgyalásokon ekörül folytattuk a legelkeseredettebb vitákat. Az ezzel kapcsolatos szövegrészt rendkívül körültekintõen fogalmaztuk meg, mert semmiképpen sem szerettük volna azt a látszatot kelteni, hogy a szakszervezetek a nagyarányú elbocsátásokhoz adják a beleegyezésüket.

A másik kompromisszum, amire más elõnyök érdekében rákényszerültünk, annak elfogadása, hogy a közalkalmazottak reálbére ebben az évben még csökkenhet. Igaz, nem olyan drasztikusan, mint tavaly, amikor 15 százalékos volt a visszaesés, de a mínusz 2 százalék is fájdalmas engedmény részünkrõl, mert eredetileg már egyetlen fillér reálbércsökkenést sem akartunk elfogadni erre az évre. Ha viszont ezt a mínusz 2 százalékot nem vállaljuk, könnyen borulhatott volna az egész megállapodás, aminek sokkal több hátrány lett volna a következménye.

 
Szakszervezetek.hu
legfrissebb híre: